Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

62

'.kertajtón mentem be, azután gyors léptekkel haladtam keresztül kertünkön s amint a folyosóra értem, atyám nevemen szólított: Etelka te vagy!?

— Én vagyok drága papuska. Kérlek jöjj' velem szobádba, egy kérése volna leányodnak. Esdeklődő hangon adtam elő, hogy mindketten igazán szeretjük egymást s kérjük őt, adja ránk atyai áldását, hogy boldogok lehessünk.

— S te viszont szereted Székely urat? — kérdé atyám.

— Szeretem! s csakis őt szeretem — • szólék keservesen — és kérőleg tekinték atyámra.

— Már pedig kedves leányom, a vagyoni állapot válaszfalat von közted és Székely ur között — örökre, folytatá atyám.

— Tehát megtagadod leányod egyetlen kérését? — szakitám félbe atyám szavait s nem gondolod meg, hogy ezzel boldogságomat te teszed tönkre.

— Majd meg fogsz nyugodni akaratomban — szóla atyám. — Én téged dr. borosjenői Hattyufy urnák szántalak s meg vagyok győződve, hogy te is meg fogsz nyugodni atyád elhatározásán.

— Soha ! — kiáltám ; inkább meghalok, hogysem másnak a neje legyek. Azért kedves atyám, még egyszer kérlek, ne tagadd meg kérésemet, mert ez nekem síromat fogja ásni. Én Elemér nélkül élni nem akarok, mert kívüle nincs oly lény e világon, kit szeretni tudnék oly igaz szívvel, mint ahogyan én őt szeretem.

— Menj ! menj ! — mondá atyám — én kimondtam elhatározásomat s

amellet fogok maradni.

— Szótlanul távoztam szobámba, hogy milyen éjjelem volt, azt ön elgondolhatja. Most pedig legyen nyugodt, én önt mindig forrón, igazán szeretem s esküszöm az egekre, hogy szeretni fogom a — sírig. Isten önnel ! éljen boldogul ! ha tud, én érzem, hogy boldogtalan leszek egész életemben. Utolsó kérésem ez: gondoljon néha-néha üres óráiban reám, . . .

— Esküszöm egyetlen Etelkám, e szerelmem, melynek ily szomorú vége van, volt az első és ez lesz az utolsó.

Elkisérém a kertajtóig s egy meleg kézszoritás, egy forró csók után elváltunk egymástól. O elvitte az én nyugalmamat s én elraboltam az övét . , . Kétségbeesve rohantam szombámba s ledobva magamat a kerevetre — sírtam . . . soká . . , keservesen. Azután az ablakhoz állva, szemeim a fehér függönyök mögött keresték Etelkát, de nem láthatám őt. Egész nap jártam-keltem, sehol sem találva nyughelyemet, hol szegény fáradt lelkem magát kipihenhetné.

* *

*

Öt év múlt el azóta, hogy Etelkámtól, az én egyedüli üdvösségemtől, reményemtől és boldogságomtól el kellett válnom örökre. Sok keserű tépelődés után látva azt, hogy őt elveszítve, ez életben egymásé soha nem lehetünk; látva azt hogy bárhova forduljak, minden csak szomorú emlékeket gerjeszt bennem : elha- tározám, hogy — zárdába megyek.