Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

63

Mit ér nekem e föld minden szép asszonya, ha Etelkámat nem nevezhetem az én kedves kis feleségemnek ! ?

Én szerzetes vagyok; ő egy hervadó rózsa. Én boldogtalan vagyok s ő talán még boldogtalanabb.

III.

Szürke fellegek vándorolnak az égen, madárseregek szállanak dél felé s magukkal viszik azon kertnek vig zaját, hol Etelkám elvált tőlem örökre.

A fütyörésző szél elkap egy-egy falombot, melyet sárgára festett a közelgő halál, a — hervadás. Méla csend uralg a táj felett, elhallgatott minden, csak az elsárgult levelek hullanak a vén, óriási fákról, melyek cellám ablaka előtt bámulnak az ég felé. Nézem e levelek hullását s úgy elgondolkozom felette, hogy egykor én is le fogok hullani az élet fájáról, miként most e levelek.

Istenem! mi késztetett engemet e falak közé? Oly hosszú nekem itt minden pillanat, mintha egy évre nyúlnék az . , . oly puszta oly kietlen, oly sivatag nekem ez a szerzetesi élet, ha elgondolkodom afelett, hogy egykor milyen boldog valék s — most?! . . .

Oh, bár jobban meg tudtam volna fontolni, mit tesz pályát választani. E régényes magány vonzó lehet ugyan e világot kevésbé ismerő méla kedélynek de nekem nem nyújt élvezetet.

Etelkám ! édes üdvösségem ! úgy fáj e szív, ha rád gondolok, hiszen te úgy szeretsz, talán jobban mint megérdemleném, talán jobban, mint az életedet. Tudom, sokat sírsz miattam, vigasztaljon azon tudat, hogy én még többet sirok utánnad — titokban.

Istenem! mint vérzik e szív fájdalmában, ha arrra gondolok, hogy miattam mennyit szenvedsz.

Mily bánatos volt hófehér arcod, mily könypatak folyt nefelejts szép szemeidből, midőn előled a gyorsan robogó vonat velem eltűnt.

De hagyjuk ezt ! úgy fáj nekem az emlékezet is. , . .

IV.

Öröm és fájdalom vegyülnek keblemben. Tehát te még mindig gondolsz reám drága Etelkám; nem feledtél el s felkerestél soraiddal. Ha tudnád, mily örömet szereztél ezzel bánatos szivemnek.

Mily nagy a fájdalom, mit szivem e sorok Írásánál érez, azt te nem, csak én tudom, én, a te boldogtalan szerelmesed. E levél, melyet tőled kaptam, fel- szaggatá sebeimet, melyekre enyhítő balzsamot csak te köthetsz. Csak te és senki más e világon, de te oly távol vagy tőlem. Oly jól esik e fájdalmat elviselni azon tudattal, hogy te még nem feledtél egészen, nemde?

Égető könnyek között zárom le szemeimet álomra és a hajnal könyezve