Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
103 Két fiú. Irta : Csipkés Gyula. A kisvárosi szűk kávéház egyik sarokasztalánál két fiatalember ül egymásnak szemközt, mellettük egy széken jégbehűtött pezsgő. Az asztalon levő kiürített üvegek után Ítélve, a társaságon jókedv és mámor terjesztette ki rózsaszínű fátyolát, azonban a mulatók arca mást mutat. Az egyik, Erős Lajos homlokát tenyerébe hajtva, könyököl az asztalon, kék szemei az asztal egy pontjára vannak vannak szegezve ; mintha ott a márványlapon egy szép szőke főt látna, nagy, csodálkozó, szürke szemekkel, édes gyermek mosolyával. Olyan édes a ráemlékezés, mégis az ifjú keblét nehéz sóhaj hagyja el s még mélyebben hajlik a képzelt képre. A másik fiú — Horváth Károly — székében hátradőlve mereng. Ajkai halkan dúdolják: „Őszi rózsa fehér őszi rózsa.“ Azután cigarettáját indulatosan eldobva az üveg felé nyúl és tölt. „Igyál Lajos“, mondja és poharát barátjáéhoz kocintja. Lajos felrezzen fájdalmas merengéséből, majdnem bosszankodva nyúl pohara után s tekintete ráesik fájdalmas arcára. „Szervusz pajti!“ Kiürült a két pohár s egymásután követi a többi, de a mámoritó ital nem képes szivükről lemosni a bánatot. Nem vigasztalják egymást cifra szavakkal, nem nyúlnak indiszkrét kérdésekkel egymás titkába, mindkettő érzi, hogy szent az érzelem, mely könnyeket csal szemökbe. a két ifjú teljesen átadja magát a bánatnak s a cigány is mintha átérezné a két fiú bánatát, hegedűje sir, a prímás ráhajtja fejét a zokogó szerszámra s úgy elmereng talán ő is a kedvesére gondol? — Te Lajos, nyilatkoztál már? bátortalanul Károly, mintha attól félne, hogy kíváncsiságával megsértené barátját. „Minek nyilatkoztam volna“ — feleli — úgy sem értené meg, legföljebb kinevetne. Egyformán kedves mindenkivel, de azt hiszem mélyebb érzelemre nem képes. Pedig az a gömbölyű két kar ölelésre van teremtve tudom, az a két szem a menyországot rejti, s annak az ajaknak a csókja felérhet az üdvösséggel ! Lajos idegesen simogatja bajuszát, szép két szeme mély bánatot árul el. Károly szánakozva tekint rája, aztán újra pohara után nyúl s fenékig üríti. Lassú léptekkel a cigány felé megy, átöleli a prímást s fájdalamtól remegő hangon kezdi énekelni: „Ha az Isten nem egymásnak teremtett“ . . . Aztán mint mikor a vihar kitombolta magát, elcsöndesedik Károly, egyszerre kiegyenesedik s szilárd léptekkel megy vissza az asztalhoz ; gyengéden megrázza fájdalmában elmerült barátját s mondja; „Lajos olyan sok a boldogtalan ember a világon.“ — Velünk is több kettővel, vág szavába Lajos keserű mosollyal. Csak eggyel több, felel Károly, mert neked boldognak kell lenned, megérdemled, én akarom, — folytatja ellentmondást nem tűrő hangon. Én elmegyek innen messze, hogy híremet se hallja s aztán, aztán . . .
