Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
96 A tanító néni. Irta : Csipkés Gyula. A világ kerekének folytonos forgása de meg is változtat mindent. Szegény jó öreg tanitónéni, dehogy is gondolta, hogy évtizedeket látott régi pápaszemei alól egykor még örömkönnyek is fognak potyogni s az a buksi fej, melyre hullanak, az 5 egyetlen gyermeke, szőke hajú kis lányának a feje lesz. Azon a szomorú Szilvester estén, melyen a falu öreg tanítóját a szél megütötte s egy hosszú sóhajtásban az ő karjai között adta vissza teremtőjének lelkét, ki is gondolhatott volna erre. Azok a gondterhes napok és könyek között átvirrasztott éjszakák, melyek a szomorú ujesztendőt követték, sem voltnk alkalmasak arra, hogy az öreg tanitónéniben a még bekövetkezhető boldog napokhoz reményt költsenek. De hát nem hiába mondogatta az öreg tanitó bácsi, hogy Isten mindent lát, Isten mindent tud és segít ott, ahol annak szükségét látja. Lám őt is megsegítette. Igaz, hogy azóta sok keserves esztendő telt el és sokszor volt azon a ponton, hogy már-már kételkedjék megboldogult éltepárja fennti mondásának igazán, de aztán mindig történt valami, ami után ő megkönnyebbülten sóhajtott fel, — lám az én boldogult uramnak mégis igaza volt. Ott lakott a templom mellett. Hiába, nem tudott messze költözni onnan, hiszen ott lakik az árvák atyja, ott lakik az özvegyek vigasztalója. Az ő árva kis fiának és két kis leányának pedig atyára, őneki meg vigasztalóra volt szüksége. Oda járt ő imádkozni mindennap. Ott kérte az árvák atyját, hogy nyújtson vigaszt neki, kenyeret és meleg hajlékot gyarmekeinek. S a jó atya sohasem bocsájtotta el vigasztalás nélkül, szinte könnyebb szívvel távozott a templomból s lelke otthon egészen megkönnyebbült, különösen pedig olyankor, midőn otthon találta hol egyik, hol másik komája, kik vigasztalni jöttek őt s a vigasztalás mellé telt kosarat is hoztak — viszonozni akarják — mondván, — azt a sok jót, mit a koma, a jó öreg tanitó bácsi velük tett. Másnap már nem kérni, de hálát adni ment a tanitó néni a templomba. S igy teltek el az évek, egyik nap kért, a másik nap hálálkodott. Majd fogyni kezdett a gond is. A gyermekek lassan felnőttek, elmentek a háztól. Igaz, hogy ilyenkor a fájdalom növekedett, de hát lassanként enyhült az is, különösen akkor, mikor nagyobbik lánya az Irma irt haza, — az uj tanitó olvasta a levelet ; mert a tanitó néni könnyeitől nem tudott olvasni, — azt irta haza az Irma, hogy nemsokára hazajön s hozza magával a tanítónői oklevelet is. Oh, hogy megdobbant ekkor az öreg néni szive, de meg az olvasóé is. De legjobban fogyott a gond, midőn hazakerült Józsi, azzal a jó hírrel, hogy ő már többé el se megy innen, ő itt akar lakni mindig, mert ha apja tanítója volt a falunak, ő meg orvosa akar lenni. Szinte megifjodott a tanitó néni, amint sietett a templomba, hálát adni az ő égi vigasztalójának.
