Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
86 sem. A szépséges kis menyasszony, Irma, nehéz szívvel volt az egész utón, mert hiszen egyre jobban távodott el attól a szerető szívtől, mely vonzotta, de az élet- körülmények taszították a messze idegenbe, az ismeretlen, neki szokatlan világba. És ment, mert a remény bátorította, csüggedésében vigasztalta, lelkét megértvén mi is megnyugtattuk, biztattuk, egy év nem a világ s akkor egyesülhetnek a szerető szivek. Irmuskájáért eljön a jegyese, vissza viszi majd szép Magyarországba, a bérces hazába, hol gyermekéveit töltötte, felserdült, rózsa bimbó lett. És Irma bízott vőlegénye hűségében, erős volt, kitartott. Aki nem tudta, észre se vette rajta, milyen nagy lelkének a küzdelme. Mégis mosolyra .derült ajka. Virág volt közöttünk, melynek az ékessége felé önkénytelenül fordult minden szem. Már látja a parton álló édes atyját, aki után vándorol most ki az egész, család. Érzékeny jelenet, a viszontlátás öröme csillog föl a szemekben, a hazai emlékek keserve ül ki az arcra, ki mondja? hogy nem dúl a szívben orkán. Az apának viselt ékes, magyaros bajusza, rövidre van nyírva, a fejledező bimbó, nyiló rózsává fejlett, apa, leány, alig ismernek egymásra. A hites társak összeborulnak, egymás keblén vannak, kiket nagy távolság választott el. A kis családtagok, Erzsiké, Pista, Károly, kik a hajón sokszor tettek tüzet csibukomra, ugrálnak, szemükben öröm csillan meg, hogy az édesapát látják. Elhalmozzák, egymást csókjaikkal. Az apa nézi őket, ezek is őt, mióta látta őket, milyen nagyra fejlettek ! Engem azoknak a családtagoknak a viszontlátása érdekelt, amely családokkal együtt utaztam. Ma már Amerikában, sok embernek van ismerőse. Érzékeny jelenet itt, ott, amott. Reszkettek az érzéstől, mi pedig küzdünk, a megindultságunk ellen. Lélekbúvárnak alkalmas hely, látja a sokféle jelenetet, sok szót olvashat le a beszélő ajkakról. Festőművész, festhet tört reményt, csalódást és bizalmat a jövőben. Nekem is intenek már alólról a fedélzetre, mire elhagyom a nagy úszó házat. Az elhagyatottságot, melyről az újvilágba érkezők panaszkodnak — nem érzem, mert két unokaöcsém V.............Laci és Dezső, az újvilágnak félév óta lakói, első kalauzaim ebben a város rengetegben, melynek a megnézését, azt sem tudjuk, hol kezdjük. Nem érzem a tájékozatlanság lázas betegségét. Hajóról láttuk már a felhőkarcolókat, toronymagas házakat, a gyárkéményeket, kimagasodó anyag tömeget. A valóság felülmúlja a képzeletet, nagy arányok mindenben. Átestem a kellemetlen és alaposan hosszú vámátvizsgáláson. Nincsen gyémántom, csaknem egészen elfogyott a dohány készletem. Erre a két vámtárgyra, szemfülesen vigyáznak a tapintatos vizsgálók, akik tapasztalt szimatjukkal mindent megéreznek, s azután megvéleményeznek. Viszi málhámat a Transfer ügynökség Express Mann-ja, hogy abban a német szállodában találjam, az ugyancsak német jellegű, mondjuk plattdütsch Hobo- benben, a hová Márkó bácsi már a hajón jó tanácsával elszállásolt, de már előbb
