Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
80 tavasznak ébredése. És mégis, bocsáss meg, hogy annyiszor, folyton-folyton csak: Reád emlékezem. Magányos, csöndes szobámban nem borulsz már — mint egykor — a vállamra. Ma már csak árnyadat ölelem ; csókolom lánggal, hévvel emlékednek arcát, s mindig jobban-jobban érzem, hogy őrülten szeretlek, habár reménytelenül . . . Mi is vagy Te nekem? Egy szép, fényes csillag, mely a messze távolban fölragyog s aztán lefut, eltűnik. Te is hulló-csillag voltál nekem ; de a szivem még most is néz utánnad hosszasan — — reménytelenül. Miért is vagyok olyan bohó Es miért is szeretlek oly nagyon?! * * * Miattam már lehet igy s ügy . . . Reményeim már rég’ meghaltak, vagy talán nem is éltek. Szivemet a kétség kinja gyötré ; benne a vágyak már lassan- lassan elcsendesednek. Hiszen én lemondtam már réges-régen. S ha van, a mi még fáj, az is csak azért fáj, mert örökre elvesztettelek Tégedet, édes egyetlen mindenségem. Vérzik a szivem, fáj a lelkem s én — mégis mosolygok, mégis áldom azt a puha kis kezet ; s azért, hogy meggyilkolt — forrón, hálásan csókolom. S ha volna még könnyem, csak egy könnyem, ezzel is Téged siratnálak. Miért is vagyok olyan bohó És miért is szeretlek oly nagyon?! * * * Nem vádollak semmiért, nem ! sőt ha találkozunk, mosolyogva, boldog arcot mutatva nézek rád. Mert, hogy megcsaltál és álnok voltál, talán nem is igaz ; s ha igen, akkor sem a Te hibád, hiszen — nő vagy. Az én hibám csak az, hogy esztelenül, nem gondolva a jövőre, a — falnak mentem s Benned csak egy menyországot láttam, a melynek kapuját Te nyitottad meg előttem akkor, mikor az első csókot adtad. Az elsőt s talán az utolsót is, mely szived mélyén fakadt. És én mégis, titokban úgy sóvárgok azután, hogy csak egy percig nézz rám ; ne tovább ! — ennyi idő elég nekem arra, hogy a gyönyör elringasson, megrészegítsen. Hogyha még egyszer rajtam függnének szép szemeid, mily édes. lenne az a keserű pohár, a melybe a mérget Te öntötted ; a melyet gyönyörűséggel, szép neveddel ajkaimon fogok fenékig üríteni. Miért is vagyok olyan bohó És miért is szeretlek oly nagyon ? ! * * ❖ Mily boldogok is voltunk mi egyszer ; boldogok, kik nagyon szerették egymást. Ölelés, csók, vidám csevegés, ez volt minden, a mi lelkünket eltöltötte.
