Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Aztán egyszer történt valami ; már nem tudok tisztán visszaemlékezni rá ; kettőn közül az egyik beleunt ebbe a nagy boldogságba. S a bucsuzáskor szivemre borultál fájón, keservesen ; . . . aztán zokogtunk, sirtunk mind a ketten, mintha egy közös boldogságot temettünk volna, pedig ez a temetés az én szivemnek szólott. Azóta már nem sirok, nem kiáltok utánnad ; hiszen hasztalan is sírnék, hasztalan kiáltanék, Te ezt már nem látod, nem hallod többé. Olyan reám nézve azóta a boldog mult, mint egy elátkozott vár, a hová semmiféle ut nem vezet többé vissza. Miért is vagyok olyan bohó És miért is szeretlek oly nagyon ? ! * # * Enyém voltál . . . s boldogok voltunk, hiszen a mi szerelmünk felért egy menyországgal ; de Te meguntad ezt a nagy boldogságot, s szerelmünket — mint a gyermek játékszerét — lábaiddal széttapostad. S azt hiszed, mert most egy egész világ hódol bájaidnak s futnak, versengnek egy-egy tekintetedért: ez Neked nyugtot, boldogságot fog adni? Oh, dehogy! Istennő, királyné vagy ugyan most rabszolgáid előtt ; de eljön az idő, midőn mingen kincsedet, boldogságodat egy örvényben fogod látni, mint a széttépett sajkát. Meg fog nyílni egy mélység s benne a Te arcoddal együtt el fog sülyedni, a mi ezen a világon szent: álom, dicsőség, szerelem! . , , és én nem fogom tudni: élsz-e? meghaltál-e? . . . S ekkor, majd ekkor következnek az én álmaim, a melyekről nem fog tudni senki, csak a hajnal-csillag az égen. Ekkor fogják agyamban egymást űzni a gondolatok: vájjon melyikünk volt boldog kettőnk közül? melyik fogja kettőnk közül belátni^ hogy a szerelem a boldogtalanság útja? Ilyenkor fogok eltűnődni a felett : vájjon ki hitte volna, hogy a sok könny és sóhaj ilyen véget fog érni ? ! Miért is vagyok olyan bohó És miért is szeretlek oly nagyon ? ! * + * Csak eltudnálak feledni s tudnék szabadulni attól az átoktól, mely úgy befészkelte magát a szivembe. Csak ne kisérne mindig egy árny, egy emlék, mely csak gyötör folyton-folyvást. Csak tudnék járni az emberek között vig kedélylyel s ne gondolnék Rád soha többé ! De ki tehet róla, hogy nem tudlak feledni s csak egyre-egyre Rád gondolok. Hogy nem tudom kiirtani emlékemből a nevedet s mindenfelé kisér az, miként testet az árnyék. Miért is nem tudok Rólad lemondani, mikor látom, hogy Benned hinni és Téged szeretni csak őrültség, könny és bánat?! — 81 — 6
