Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
79 és balsejtelmektől gyötörve nyúlt az ereklye után és kérte Mariettát, mutassa meg, — csak egy perezre adja kezébe ezt a féltett kincset, nem rabolja el, nem fosztja meg tőle. A mitől félt, a mi őrült gondolatokat kergetett már előre‘agyába : az valónak bizonyult. A medaillonban az ő imádott, örökre feledhetetlen nejének : Melanienak miniatur fényképe volt, körülötte néhány hajszál — — A rémséges sejtelem most már valóra vált. Marietta tehát az ő gyermeke, a ki iránt forró szerelemre lobbant s a ki ezt a szerelmet viszonozni is tudná. Borzasztó felébredés -egy .ábrándképekkel szót álomból. Mily boldogság tárult volna fel előtte, ha más körülmények között találja fel egyetlen gyermekét, imádott nejének képmását. Élete egy egész menyország lett volna. Leánya lábai elé rakta volna óriási kincseit, vagyonát s az ő boldogságában megtalálta volna az életnek még hátralevő örömeit, a mit eddig évek hosszú során át hiába üzött-kergetett, hiába keresett . . . S ime, most ! O, a komoly férfiú az élet keserű iskoláját átküzdve, forró szerelemre lobban saját leánya iránt s ez viszont szereti őt hévvel, az első szerelem titkolt szenvedélyével. Még egy pillantást vet az imádott lényre, azután szenvedélyesen magához szorítja őt, forró csókot — az elsőt és utolsót — nyom a biborpiros ajakra s mint az üldözött vad fut, rohan messze-messze, czél nélkül, maga sem tudja mefre, hová? . . . Hosszas bolyongás után ősi kastélyának dolgozószobájában keresett menedéket Halmay. Innen boldogult nejének lakosztályába tévedt, sorrajárt minden szobát, mintha búcsúznék minden tárgytól, mely a feledhetetlen hitvesre emlékeztet. Fájó sóhajok között visszatért Íróasztalához s ott, nejének arczképe előtt szivét egy golyóval elaltatta örökre. A földönfutó árva, ki egy perezre feltalálta ■ atyját, de csakhamar el is veszítette, a zárda falai közé menekült a világ zaja elől. Évekig türelemmel, néma fájdalommal viselte a sors által reá mért terheket, mig végre egy szép májusi napon a hálál megváltotta szenvedéseitől. Egyetlen kérése csak az volt, temessék első szerelme, édesatyja mellé. Álmatlan éjszakákon. — Kuszáit gondolatok. — Irta Sziklay P. Gyula. Eloltotta lámpáját az ég. Már egészen beesteledett. Gsúf világ ez odakünn. Zúg az őszi szél. Vadul hordja a lehullott sárga faleveleket, élesen süvöltve a száraz faágak között. Régen volt, . . . azóta sok megváltozott. így lesz bús téllé a tavasz, s a nagy, forró szerelem — hűtlenséggé. Mindennek vége ! Jól tudom, hogy ebből számomra már nem lesz egy szép
