Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
abból nem is szabadult ki egészen még mostanig sem. Egy kis szünet következik, melyet a társaság tagjai arra használnak fel, hogy ismételten elhalmozzák a művésznőt az elismerés özönével, a ki egy csalásra -m^hóditott mindenkit, legelső sorban pedig Halmay Aladárt, a ki a nagy zaj és lárma közepeit elhagyva helypt, lassan, hosszú léptekkel, mint a prédára leső oroszlán mind közelebb és közelebb lépett Mariettához s arra kérte, hogy csak még egy szívhez szóló dallal kedveskedjék neki s játékát kisérje azzal a lágy, fuvolaszerü hanggal, melyet ez életben többé soha sem tud elfeledni. A dal a szívre szokott hatni, az felvidít vagy lesújt ; hogy Halmay szivében hogyan fogott ez, nemsokára meg fogjuk tudni. Az estély, mint ez már Sassváryékról minden hízelgés nélkül elmondható, pompásan, fényesen sikerült. Mindenki kedves emléket vitt onnan magával, de leginkább a házhoz, jobban mondva Mariettához bilincselt ez az estély egy sokat szenvedett, reményt vesztett férfiút, a ki nem más, mint Halmay. A fennebb leirt estély után Halmay mindennapos látogatója lett a Sassváry kastélynak. Derült vagy zimankós időben, délutánonkint lóháton átvágtatott a szomszédos birtokra ; eleinte talán maga sem tudta, vájjon kiért? vájjon miért? . . . Egy alkalommal Sassváryék látogatáson voltak s Marietta csak egyedül volt otthon, midőn az ablakon kitekintve, ' Halmayt látja a nyeregből leszállani. Ez a találkozás végzetes volt mindkettőjükre nézve. Úgy Marietta, mint Halmay érezte, tudta már, hogy az a titkos érzelem rabjává tette/ mindkettőjüket egymásra nézve. Megvallotta, hogy szereti Mariettát és esdve könyörgött, hogy ajándékozza meg szivével. Marietta bár érezte, tudta, hogy titokban ő is túláradó érzelemmel viseltetik Halmay iránt s mégis kénytelen volt kijelenteni, hogy arról a boldogságról, hogy neje lehessen, kénytelen lemondani. „Ném lehetek — úgymond — neje, bár nem tagadhatom, hogy szeretem az első szerelem forró, lángoló hevével ; de én nem dicsekedhetem az ősök nevének hosszú sorával, én egy névtelen árva vagyok. Élettörténetem röviden a következő. Születésem édesanyámnak életébe került. Midőn anyám örök álomra hunyta le szemeit, atyám, ki nejét az .imádásig szerette, a megrendítő csapás hatása alatt megőrült. Őt egy szegény távoli rokon vitte magával, titokban felnevelte a legnagyobb nélkülözések között. Idővel ez az egyetlen jótevője is leszakadt szivéről, elköltözött egy jobb hazába, eltemették. Egyedül állva, minden támasz nélkül a nagy világban, megkönyörült rajtam, szegény elhagyatott árván a sors és ide kerültem a báró csalácffoz, hol nem dicsekedhetem névvel, előkelő ranggal, a melynél fogva egy Halmay grófnak hitvese lehetnék. Ezen a tiszta, ártatlan szivemen kívül nincs semmim, mint ez az ereklye, melyet, mint mondják, édesanyám haldoklásának utolsó perczeiben saját kezével tett a nyakamra. Ez az én talizmánom, ez az én bátoritóm, ha ebben a sivár életben néha-néha csüggedni kezdek.“ Halmay gróf mélyen elgondolkodni látszott. Az izgatottságtól reszkető kézzel
