Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
De mintha otthon egy perezre feleszmélne. Lassú, vontatott léptekkel nyit be a megboldogult üres, csendes szobájába. Nem lát senkit, keresi őt, az egyet- lent, a boldogságot; nem akarja elhinni, hogy minden, de minden elveszett! — múlt, jelen és jövő eltemetve, — örökre ! Még egyszer körülnéz hangosan kiáltozva : „Drága Melanie, üdvöm, egyetlen boldogságom, hol vagy?! Tehát csakugyan elhagytál örökre?! Nem, ez nem lehet . . .“ s egy kerevetre roskad.. A mély csendet egy gyenge gyermeksirás zavarja meg. Fut arra, a honnan a hangot hallja s a bölcső előtt egy velőtrázó kaczagással összeroskad. Halmay gróffal az élőhalottak száma egygyel szaporodott. Hogy a megrendítő gyászeset után mi történt, ez már a mindennapi élet rideg valóságához tartozik. Halmay gróf az élőhalottak házába került ; az ősi kastély termeit lepecsételték, a birtokot gondnokság kezelése alá-adta a hatóság: csak azt nem tudta senki, hogy a temetés után a nagy zür-zavarban az ártatlan kis csecsemő, a most már atyátlan-anyátlan árva hová került? Mi uton-módon tűnt el az ősi családi kastély termeiből, hol egy drága élet árán nyert szent karácsony estéjén életet . . . * * * Tizennyolcz év múlva báró Sassváry Tihamér fényes estélyt adott. Halmay Aladár gróf is a vendégek sorában van. Évek hosszú során át sokat szenvedett, de az erős természet kitartott s még ma is az úgynevezett >érdekes férfiak sorába tartozik. Élénken foly a társalgás, vidám csevegés hangjai ütik meg az ember fülét mindenfelől. A ház úrnője indítványozza, hogy valaki üljön a zongorához és játszók el egy-két klasszikus darabot. Mindenki vonakodik, mindenki inkább hallgató, mint szereplő kíván lenni. Végre a ház úrnője siet a bajon segíteni. Egy mentőgondolata támad.: itt van a szomszéd ' szobában az ő társalkodónője, kit beczéző hangon mindig csak »ciz én Mariettám«-nak szokott nevezni, ő kitünően tud zongorázni s igy hiszi, hogy a társaság minden tagja el fogja ismerni, hogy Marietta művészien játszik. Pár perez s a művésznő a. terembe lépett. Általános meglepetés! A megjelenése impozáns! Mindenki bizonyos tiszteletet parancsoló módon hajolt meg Marietta előtt, a ki az első pillanatra meg tudta hódítani ezt a magas légkörhöz szokott társaságot. Csakhamar helyetfoglalt a zongoránál, nem hagyta magát sokat kéretni az igazi művészek módjára, hanem bevezetésképpen tűzzel és mély érzelemmel eljátszotta Liszt Ferencz Rapszódiáját. Volt lelkesedés, taps, szűnni nem akaró éljenzés. Egyik élvezetesebb játék a másik után következett s a dicséretnek, a gratuláczió- nak nem akart se hossza, se vége lenni. Csak Halmay Aladár ül szótlanul a zongora végén, Mariettával szemben a karosszékben, csak nézi, csak nézi arcz- vonásait, elmerül azokba a mély tüzü szép szemekbe, melyek úgy emlékeztetik őt arra, hogy ilyen szemek örvényébe ő csak egyszer merült el az életben s
