Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
76 lánczon csüngő kis medaillont, melyben fénykép volt a boldog férj hajfürtjéből pár szállal körülfonva, s pár szóval magához kéreti a kis újszülöttet. Az ápolónő enged a felszólításnak és Melanie sajátkezüleg csatolja első gyermekének nyakára a kis lánczot, egy leheletszerű forró csókot nyomva piczi ajakára, mialatt nagy cseppekben peregnek le halavány arczán a fájdalom által sajtolt könnyek. A nehéz selyemfüggönyök mögött igy lobbant végsőt egy boldogsággal teljes, a remény oly sok és szép aranyszálával átszőtt életnek kialvó fáklyája. A boldog feleség és a még boldogabb férj keserű könnyekbe törnek ki. Egymást átölelve, ajkaik ■összeforrnak, kebleikre szorítják egymást hosszan, lázasan. Ilyen az igazi, a teljes boldogságot magában foglaló, észbontó, a sírig tartó s talán még azon túl is élő .szerelem ... E rohamos felindulás siettette a gyenge nő életének kialvását ; az ajkak -mindinkább hidegülnek, a szív verése alig érezhető már, a gömbölyű karok alá- hanyatlanak, a szív egy végsőt dobban s a szerető hitves ott fekszik élettelenül, így dől romba egy család boldogsága. Halmay gróf maga elé bámul, nem akar hinni szemeinek; nem akarja hinni, hogy a sors oly kegyetlen hozzá s elrabolta tőle az egyetlen boldogságot, a mit ezentúl hiába fog keresni itt, e sivár világon. A cselédség, a vendégsereg hiába fut, hogy segítségre legyen ; a szív utolsót dobbant, az élet fáklyája örökre kialudt — és most már csend mindenfelé az ősi kastély termeiben. A vendégsereg néma áhítattal oszlott szét, csak a bánatos férj maradt magára. Keserves, fuldokló zokogásban tört ki a sors ellen: miért adta ezt a végnélkülinek látszó boldogságot, ha nyomában oly hamar tanyát üt a gyász, a vigasztalhatatlan fájdalom. Vége a pompának, a fénynek, mely olyan, mint egy lidércz: üzzük, kergetjük s midőn végre elérjük, akkor veszszük észre, hogy ködfelhőket kergettünk — minden csak álom életünkben« . . . Gyász, sötétség az ősi kastély összes termeiben. Egy uj életért egy nemes, jóságos szívnek kellett megrepedni, utolsót dobbanni oly fiatalon, a boldogság utjának még alig csak a kezdetén. Végzetteljes nap virradt fel, a végtisztesség szomorú napja. A részvét, az elhunyt iránti határtalan tisztelet impozánsan nyilvánult meg ; óriási gyászoló közönség gyülekezett közelről és távolról. Elhangzott a „circum dederunt me“ . . . mélabus akkordja s a drága halott koszorúkkal borított koporsóját ezer meg ezer résztvevő kisérte, keserves zokogás között utolsó útjára, a családi sírboltba. Nem maradt szem szárazon, csak a bánatos, megtört férj szemeiből nem tudott már könnyeket sajtolni a lesújtó fájdalom. Roskadozó léptekkel követte élete párjának hült tetemét, maga elé mereven nézve s talán nem is gondolkodva, mert hiszen a mai nappal boldogságot, reményt, forró szerelmet, mindent elveszített örökre. S midőn a kripta ajtaja bezárult, egy jaj-szóval ■odaroskadt a küszöbre, honnan csak nagynehezen, erőszakkal lehetett őt elíávo- Jitani. Sötét lett előtte a külvilág, de sötét lett az ő lelkivilága is.
