Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
75 vállat és a gömbölyű karokat nefelejcs-szinü szép nagy szemeiből, mely egy menyországot rejt magában, a nagy fájdalom tükröződik vissza és mégis, ellentétben a nagy szenvedéssel, szép ajkai körül mintha boldog mosoly játszadoznék. Igen ! Mosolyog, hiszen tudja, hogy szenvedéseinek megváltása árán hőn szeretett férjének oly örömet szerez, mely felér a túlvilág összes boldogságával. Az a parányi teremtés uj csillagot jelent házaséletüknek rózsafelhős egén. Ott várja már az ős családi kastélynak leendő uj lakóját a selyemfüggönyös gyermekkocsi, csipkés, fehér párnáival. Végre elérkezett az annyira várt, örvendetes pillanat. Az újszülött hangos gőgicsélése jelentette, hogy a kastélynak uj lakója megérkezett s az öröm és boldogság tanyája egy reménynyel gazdagabb. A háziorvos viszi az örvendetes hirt; gondja van arra, hogy ebben őt meg ne előzze senki. A boldog apa elveszti önuralmát; futni akar az orvos elé, midőn őt a szárnyasajtóban megjelenni látja, de az átélt aggodalmak földre szegezik lábait ; sápadtan, remegve áll ott, tágranyilt szemekkel lesve az orvos szavait, nem tudva, hogy a halál, vagy az öröm hirnöke-e az? Az aggodalmat, a lelki tusát csak az olyan szív tudja érezni, mint a milyen nemes szív dobogott Halmay gróf keblében az imádott, a világ minden kincsénél jobban féltett és őrzött egy olyan angyali lélekért, mint — — Melanie volt. Az öreg doktor dadogni akart valamit — mert a nagy örömtől rendes szavakat nem volt képes találni, — de Halmay az örömtől reszkető orvost meg sem hallgatva, minden illemet félretéve, a társaság előtt magát ki sem mentve, fut . . . maga elől mindenkit gyengéden jobbra-balra eltolva a termek hosszú során végig, oda, a hol az ő egyedüli boldogsága, öröme, lelke, mindene várja ölelő karjait, a két szerető lelket egybe egyesitő, egymáshoz lánczoló forró csókkal. De midőn a szoba küszöbén átrohan, egy gőgicsélő hang üti meg fülét, egy édes, mennyei hang, a melyért ő annyit sóhajtozott, remélt, kesergett. Mindenről és mindenkiről megfeledkezve karjaiba emeli a közös szerelemnek édes zálogát, a boldogságnak boldogságát. És ebben a várva-várt, az élet összes keserűségét és szenvedéseit elfeledtető mámoros pillanatban elfeledkezett arról, a ki ezt a mai estét egy fényes, soká, nagyon soká tartó nappallá varázsolta; s csak akkor tért magához, midőn egy gyenge, fátyolozott hang édesen, lágyan, susogóan csak ennyit mond: „Aladár, te édes, egyetlen mindenségem !“ E gyengéd szavakra felocsul, leteszi gyengéden a harmatgyenge cseppséget a puha, csipkés párnákra, félretolja a nehéz selyemfúggönyöket, melyek a drága beteget eddig eltakarták. De mit látnak lázban égő szemei ! Való ez, vagy csak velőt rázó rémkép? Ott fekszik az imádott nő sápadtan, kimerülve, a mélytüzű szemek megtörve, halavány kezét reszketve nyújtja a férfi erős karjai után, miközben alig hallható hangon suttogja: „Oh, mily boldogság, hogy neked örömet szerezhettem. Szeresd kis leányunkat, szeresd helyettem is, hiszen érzem, hogy nekem meg kell válnom tőletek, kiket úgy szeretek.“ Nyakáról leveszi az arany-
