Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Székesfehérvár elbukása 1543-ban. Irta Dr. Lauschmann Gyula. — Mutatvány szerző kéziratos nagy munkájából. — Városunk szomorú eseményének leírásában az egykorú magyar történetírók közül Istvánffy, Stella és Verancsics latin munkái, a törökök közül pedig Thury József fordításában Szinán csausz, Lufti pasa, Dselálzáde Musztafa és Kátib Mohamed Zaim történeti följegyzései állanak rendelkezésemre. Mindegyiket áttanulmányoztam és az egyik tévedését, hibáit a másik adataival igyekszem kijavítani, hogy egységes képben, minden oldalról megvilágítva álljon előttünk az a szomorú esemény, a mely — egy évi megszakítással — 145 esztendőn keresztül tartó szolgaságba döntötte Székesfehérvárt. A kétféle forrás alapján átlag konstatálhatom, hogy a magyar irók latin művei híven mondják el városunk bukásának történetét, legfölebb az idő és a sorrend adatai tévesek. A török irók viszont egyoldalúak, a törököket égig magasztalják, a magyarokat ellenben ocsmány szavakkal illetik. A hóditó Szoli- mánt, a ki Székesfehérvár falai alá érkezett, rendesen ilyen szavakkal emlegeti a három török iró : a föld színének padisahja, világvédő padisah, boldogságos udvar vezetője, a csillagok számával vetekedő hadseregnek, a győzelmes vitézeknek és a bálványimádókat vadászó oroszlánoknak rettenthetlen királya. A magyarokról és a székesfehérvári őrségről viszont állandóan igy szólanak : alávaló gyaurok, sátán átkozott hada, pokolra való kutyák, bezárkózott harapós kutyák, pokol tüzére valók. Es hogy a diadal, melyet Székesfehérvár elfoglalásával arattak, még nagyobb legyen, határtalan túlzással írják le a bevett várnak erősségét. Dselálzáde Musztafa például ezt irja : „A nevezett vár bástyái a hetedik égig nyúlnak és a fiastyukkal érintkeznek, tornyai pedig Saturnusnál végződnek, szóval páratlan épitésü szilárd és erős vár. Minden oldalát viz veszi körül, melynek feneke a Hal csillagzatnál végződik. A belső vár falának kerülete olyan, mint az égé, magasan fölmeredő bástyái az égboltig érnek, magas palotái a levegőbe felnyúlnak, tornyai az ég csúcsát érintik.“ A török irók szertelen nagyításának még egy példáját említem. Szinán csausz mondja, hogy a vár bevételére közeledő hadsereg Székesfehérvár környékén több 'magyart elfogott. A támadás hevében Ali Sáh nevű török „a saját lándzsáját oly nagy erővel hajította a gyaurra, hogy ámbár az előre tartotta pajzsát, a lándzsa a pajzson áthatolván, czombjába ment s ezen is áthatolva, a nyeregbe fúródott.“ De mindezen nagyítások dacára is rendkívül érdekesek ezen török munkák, melyeket a székesfehérvári események megírásában előttem még senki sem használt föl.
