Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Ördöngős história. Irta: Dunay Gyula. Uj káplánt kapott karácsonyra az eklézsia, frisset, fiatalt, tetterőset, ki ép úgy tudta a szelet csapni a szép menyecskéknek, mint a mily hévvel beszélt a szószéken. — Csak egy volt a hiba! A fiatal tiszteletes nem bírta a szeszt! Már pedig, lévén a disznótorok korszaka, — inni folyton kellett, hát „kénytelen“ volt folyton be is csipni, még pedig olyan alaposan, hogy a tiszteletest csaknem minden éjjel a bakterok szedték fel a sárból és segítették hazafelé. Januárius derekán, egy ködös éjszakán ép a kurátorék disznótoráról iparkodott volna hazafelé, szépen elázva a tiszteletes, mikor a katholikus templom előtt megesküdött a holdnak, hogy ő „egy tapodtat sem megy már tovább ebben a nagy sárban, banem az édes anya föld lesz a párnája, hisz elvégre úgyis mindegy, itthon van ő itt is.“ —- Azzal „édesen csendesen“ lefeküdt a templom udvarba vezető hidra és menten el is aludt. A vén Tyutyuráéknál, a pápista egyházfinál szintén disznótor volt, aztán vendégek is voltak, akik épen arra vették útjukat hazafelé. — Tyutyura is velük tartott, gondolva úgy sem érdemes már igy 4 óra felé lefeküdni, mikor 5 után újra fel kell kelni hajnalt harangozni . . . Egyszerre visszahököl a társaság . . . A hidon egy sötét alak fekszik ! — Ki ez? — Mi ez ? — Leütöttek valakit ! — Talán a bor vert le valakit a lábáról? Tyutyura uram nagyhirtelen előkapja a kulacsot, sorra kínálja a kompanis- tákat a jó erős törköllyel bátorság szerzés okából, aztán tüzet verve, egyesült erővel oda mennek a fekvő alakhoz — legelői Tyutyura bácsi, lévén ő nála a bátorság forrása, a törkölyös kulacs. — A többi társ hátulról nyújtsa kíváncsian előre a nyakát, Csipisz, a főtisztelendő plébánps ur kocsisa zsiros kalapjával nagy vitézül védelmezi a veszedelmesen didegő faggyú gyertya lángot. Tyutyura uram, görbe mutató ujjával csendet intve, vigyorgó arccal fordul vissza . . . — Csönd gyerekek! A kutyafáját! Jó fogást csináltunk mondhatom! Tuggyá- tok kit tanátunk itt meg? ... a kálomista káplánt! a bornemisszát! ki úgy kiprédikált bennünket most kiskarácsonykor is ! No iszen megájj csak Geizácska, tudom elveszem a kedvedet egy kicsit a kiprédikálástól, de meg a disznótorozástól is. — Gyerekek föl a praclikat ! Hitüjjünk meg arra, hogy amit mi most evvel a Dizimiskával csinálunk, nem áruljuk el soha senkinek. A kulacs újra körüljárt, a törköly veszedelmesen fogyott . . . megesküdtek, Tyutyura meg Csipisz óvatosan felemelték az elázott alakot. Tyutyura intett
