Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
a fejével, hogy csak menjenek arra, amerre ő megy. Úgy is tettek. Odavitték az eiázott káplán urat a templom ajtóhoz, ott Tyutyura átadta a vén Tokmánynak, a tavalyi bakternak és tartották addig, mig Tyutyura elő nem halászta a ködmen zsebéből a kulcsokat és óvatosan benyitotta a templomajtót. Tyutyura mint egy hadvezér, suttogta parancsait :-— No gyerekek most hozzátok ide a kis bubát, ide a hátusó gyóntató székbe az ajtó mellé. . . ütessétek csak bele ... igy ni ! Majd én meg hozok egy rossz pokrócot, amivel a ravatalokat szoktuk requiemkor betakarni. Szaladj csak Csipisz te meg egy kis papirosér, ott lesz a kórus főjáróba . . . Tyutyura a lomtárból csakugyan hozott egy rossz, kidobott pokrócot, abba belegöngyölgették az álmában édesen mosolygó tiszteletest és rácsukták a gyóntatószék ajtaját. — Aztán korommal ráírta Csipisz a papirosra: tisztelendő teli van é még a böndő? köll kóbász? köll a hurka? igy jár aki sokkatt buja a gyesznótoros házakat ide hozta kendet az ördög luczifer. Azzal otthagyták az alvót ; becsukták újra a templomot és a viccükön jót nevetve elmentek haza. Tyutyura uram is hazament, el is aludt szerencsésen, az „annyuknak“ kellett elmenni helyette harangozni. Reggelre kialudta a mámorát s mikorra újra elment a templomba, hogy beharangozzon egy gyászmisére, már egy fikarcnyit sem emlékezett az éjjeli kalandra . . . . . . Már vége felé járt a mise, a kántor ur igen meghatóan zengette a szomorú nótát : „midőn az ég és föld megfognak indulni . . . midőn a megholtak fö—ö—1 fognak tá—á—manni“, — mikor a templom hátuljából érces hangon kezdi valaki kétségbeesetten ordítani: „Erős várom nékem az Isten“ . , . majd ezt hirtelen abba hagyva keservesen kajabál, jajgat a titkos hang : — Az ördög ! Hol vagyok ! Seregek ura ! Segíts meg Ég ! Segítség ! Fog az ördög !... A kántor uramnak egyszerre elcsuklott a hangja, a főtisztelendőnek meg a „requiescat“ akadt a torkán . . . Gyorsan vége lett a misének és kutatni kéz-, denek a rejtélyes ordítozó iránt . . . Tyutyura uram is észbe kapott már, belátta, hogy bolondot tett, de szólni nem mert, igy. is reszketett, hogy kenyerébe kerül a komédia . . . hát keresett ő is a többiekkel. Meg is találták egykettőre a gyóntatószékben a halálfejes fekete posztóval beburkolt református káplánt, agyonrémülve, sápadtan ájuldozva . . . Most már a plébános ur is kezdte hányni magára a keresztet . . . — Hát ez hogy került ide?! Kérdezték, faggatták, mi történt vele, de az semmit sem tudott, csak eskü- dözött, hogy az este otthon lefeküdt már 9 órakor s most a mise végén ébredt — 103 —
