Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
100 zokogja magát s tovább vánszorog ... A hold megvilágít egy fejfát, az apa megretten . . . Lángi István, élt 20 évet . . . Iszonyú balsejtelem járja át szivét: „Ez ő! A fiam! — kiáltja kétségbeesetten a sirra borulva. — Tegnap temették el s én csak ma jövök! Én vagyok az oka mindennek! Fiam, édes egyetlenem, megbocsátasz-e szerencsétlen apádnak?! Mintha hallanám engesztelő szavadat, mintha látnám ölelésre nyújtott karjaidat, szeretett gyermekem ! Isten ! Irgalmazz. nekem, szegény bűnösnek!" * * * „Az isten igazságos, megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint." így tanultuk ezt az iskolában s igy tapasztaljuk ezt az élet iskolájában. A szerencsétlen apára is ránehezedett az isteni végzet; avagy talán a mérhetetlen fájdalom őrjítette meg őt?! Mert azóta, hogy azt a temetői jelenetet átélte, sötét éj borult elméjére s ha kóborlásai közben itt-ott megkérdik tőle, hogy : Honnan való ? Kicsoda? — mindig csak azt feleli: „Én vagyok az oka mindennek ..." Máriák képe. Irta: Turmayer Gyula. Szomorúan búcsúzott a szeminárium kedves, ismerős falaitól. Gondolatokba mélyedve járta végig a nagy, fehérre meszelt folyosókat s csak akkor vette észrer hogy egyedül van mikor már nagyon is el kalandoztak gondolatai s összerezzent léptei viaszhangjától. Kiment a kertbe. Elbolyongott a nagy fák árnyékában s átengedte lelkét a múlt emlékeinek. Maga előtt látta gyermekkorát, küzdéseit, szenvedését, de eszébe jutottak azok a boldog évek is amelyeket abban a kis faluban a hegyek között töltött. Újra átélte a rémes éjszakát amikor anyjával együtt menekülnie kellett hazulról, mert apja aki gyűlölte második feleségét és mostoha gyermekét agyonlövéssel fenyegette őket. Anyja hamar elpusztult a sok nélkülözés között, belőle pedig papot neveltek a jó emberek. Az idő gyorsan mullott. A gyermekből ifjú lett és elvégezte tanulmányait. Most el kell hagynia ezt a kedves helyet, társait, s elmegy ki az emberek közé, akik talán már az első nap besározzák lelkét, megtiporják emlékeit. Sokáig álmodozhatott a nagy fák alatt, mert már a nap is lehanyatlott, s utolsó, vérvörös sugarai eltűntek a szeminárium magas ablakairól is. Sietve ment végig a kis utón, s némán haladt társai után, akik búcsúzni gyűltek össze a nagy épület egyik termében. Másnap, lelkében erős elhatározással indult útra az életbe.................... * * *
