Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei
Múzeumi Füzetek Viszonylag hamar, már 1877-ben megjelent munkájában hozzászólt a székely-kérdéshez az Árpád-kor talán legkiválóbb kutatója, PAULER GYULA is, aki ekkor még a Tuhutum (Töhötöm) vezérsége alatt Erdélybe érkező és ott megtelepedő magyar törzs ivadékait látta a székelységben.28 A hun-eredetet nem tartja elfogadhatónak, mert a források semmilyen bizonyítékot sem szolgáltatnak rá. Egyébként is furcsa lenne, hogy egy nép, mely oly sokat megőrzött ősi hagyományaiból, éppen a nevét ne tudta volna megtartani. Nem osztja viszont Hunfalvynak a telepítésről vallott felfogását, mivel ekkoriban Magyarország még nem rendelkezett akkora népfelesleggel, amely elegendő lett volna egy Erdélybe történő népvándorláshoz. Másrészt pedig, ha ekkora tömegű szabad magyarságot képesek lettek volna szálláshelyeikről kimozdítani, akkor elsősorban a nyugati határ mentén helyezték volna el őket, nem pedig a jórészt lakatlan Erdélyben. Besenyők pedig azért nem lehetnek a székelyek, mert akkor megint csak nem a keleti határ mentén telepítették volna le őket, hogy saját rokonaik ellen védelmezzék az országot.29 A későbbiekben Pauler megváltoztatta felfogását, és 1888-ban megjelent tanulmányában már úgy vélte,30 hogy a magyarokhoz csatlakozó kabarok között kell keresni a székelyek őseit. A kabar ’elszakadó, felkelő’ nem nemzeti név volt, hanem azokat a kazár fennhatóság alól menekülő bolgár és kazár elemeket nevezték így, akik a honfoglalást megelőzően csatlakoztak a magyarokhoz. A bolgárokról képzelhető el leginkább, hogy egykor „Attila népe" voltak, mivel az ő korában már a Fekete-tenger környékén laktak. Az Erdélybe történő székely bevándorlás kezdeteit a XI. század derekára kell tenni, amikor még élt a magyarság körében a nemzetségi, ági szervezet. Nem állami, szervezett telepítésről volt azonban szó, hanem lassú, önkéntes beköltözésről, melyet esetleg a királyi hatalom is támogatott valamilyen formában.32 Az Árpád-korról írott nagy szintézisében33 Pauler a lényeget tekintve megmarad felfogása mellett, s utolsó nagyobb munkájában34 is csak itt-ott árnyalja tovább feltevését. A székely eredetkérdésben önálló, bizonyos elemeiben máig ható elméletet alakított ki Pauler Gyula. Sem Hunfalvyhoz, sem Szabó Károlyhoz nem kapcsolódik közvetlenül, vitán felül áll viszont, hogy módszereit tekintve a forráskritikai irányzat talán legkiválóbb képviselője, amin az sem változtat, hogy a bolgárokat „ Attila népének' tartja, s hun maradékokat is látni vél közöttük. Az ő állásfoglalása egyébként is minőségében különbözik a „ hagyományértékelö" irányzat híveiétől, akik számára a székely-kérdés alfáját és ómegáját a hun-történetben leírtak képezik. Pauler a külhoni és hazai kútfőkben foglaltak ütköztetése, valamint a nyelvészeti, társadalomtörténeti stb. tanulságok segítsége révén, prekoncepcióktól mentesen alakította ki véleményét, példát mutatván így a későbbi kutatások számára. Nem ilyen alapállásból közelített azonban a problémához ORBÁN BALÁZS, a Székelyföld méltán híres monográfusa. Számára a hun-székely azonosság olyannyira nyilvánvaló volt, hogy hatalmas műve történeti bevezetőjében nem is tartotta szükségesnek a tétel bizonyítását. „Azí hiszem, történelmi érvényre emelkedett tény az — írja—> hogy a székelyek Attila hunjainak maradékai, azért én a történelmi kritika által kellőleg kitisztázott ezen kérdés vitatásába nem elegyedem.“35 Két évtized elteltével azonban mégis szükségesnek tartotta, hogy önálló tanulmányban foglalkozzék Hunfalvy Pál elméletével, s megpróbálja bizonyítani a székelyek és intézményeik hun eredetét. Orbán Balázs teljes mértékben 10
