Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)

II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei

Múzeumi Füzetek Viszonylag hamar, már 1877-ben megjelent munkájában hozzászólt a székely-kérdéshez az Árpád-kor talán legkiválóbb kutatója, PAULER GYULA is, aki ekkor még a Tuhutum (Töhötöm) vezérsége alatt Erdélybe érkező és ott megtelepedő magyar törzs ivadékait látta a székelységben.28 A hun-eredetet nem tartja elfogadhatónak, mert a források semmilyen bizonyítékot sem szolgáltatnak rá. Egyébként is furcsa lenne, hogy egy nép, mely oly sokat megőrzött ősi hagyományaiból, éppen a nevét ne tudta volna megtartani. Nem osztja viszont Hunfalvynak a telepítésről vallott felfogását, mivel ekkoriban Magyarország még nem rendelkezett akkora népfelesleggel, amely elegendő lett volna egy Erdélybe történő nép­­vándorláshoz. Másrészt pedig, ha ekkora tömegű szabad magyarságot képesek lettek volna szálláshelyeikről kimozdítani, akkor elsősorban a nyugati határ mentén helyezték volna el őket, nem pedig a jórészt lakatlan Erdélyben. Besenyők pedig azért nem lehetnek a székelyek, mert akkor megint csak nem a keleti határ mentén telepítették volna le őket, hogy saját rokonaik ellen védelmezzék az országot.29 A későbbiekben Pauler megváltoztatta felfogását, és 1888-ban megjelent tanulmányában már úgy vélte,30 hogy a magyarokhoz csatlakozó kabarok között kell keresni a székelyek őseit. A kabar ’elszakadó, felkelő’ nem nemzeti név volt, hanem azokat a kazár fennhatóság alól menekülő bolgár és kazár elemeket nevezték így, akik a honfoglalást megelőzően csatlakoztak a magyarokhoz. A bolgárokról képzelhető el leginkább, hogy egykor „Attila népe" voltak, mivel az ő korában már a Fekete-tenger környékén laktak. Az Erdélybe történő székely bevándorlás kezdeteit a XI. század derekára kell tenni, amikor még élt a magyarság körében a nemzetségi, ági szervezet. Nem állami, szervezett telepítésről volt azonban szó, hanem lassú, önkéntes beköltözésről, melyet esetleg a királyi hatalom is támogatott valamilyen formában.32 Az Árpád-korról írott nagy szintézisében33 Pauler a lényeget tekintve megmarad felfogása mellett, s utolsó nagyobb munkájában34 is csak itt-ott árnyalja tovább feltevését. A székely eredetkérdésben önálló, bizonyos elemeiben máig ható elméletet alakított ki Pauler Gyula. Sem Hunfalvyhoz, sem Szabó Károlyhoz nem kapcsolódik közvetlenül, vitán felül áll viszont, hogy módszereit tekintve a forráskritikai irányzat talán legkiválóbb képviselője, amin az sem változtat, hogy a bolgárokat „ Attila népének' tartja, s hun maradékokat is látni vél közöttük. Az ő állásfoglalása egyébként is minőségében különbözik a „ hagyományér­­tékelö" irányzat híveiétől, akik számára a székely-kérdés alfáját és ómegáját a hun-törté­netben leírtak képezik. Pauler a külhoni és hazai kútfőkben foglaltak ütköztetése, valamint a nyelvészeti, társadalomtörténeti stb. tanulságok segítsége révén, prekoncepcióktól men­tesen alakította ki véleményét, példát mutatván így a későbbi kutatások számára. Nem ilyen alapállásból közelített azonban a problémához ORBÁN BALÁZS, a Székelyföld méltán híres monográfusa. Számára a hun-székely azonosság olyannyira nyilvánvaló volt, hogy hatalmas műve történeti bevezetőjében nem is tartotta szükségesnek a tétel bizo­nyítását. „Azí hiszem, történelmi érvényre emelkedett tény az — írja—> hogy a székelyek Attila hunjainak maradékai, azért én a történelmi kritika által kellőleg kitisztázott ezen kérdés vitatásába nem elegyedem.“35 Két évtized elteltével azonban mégis szükségesnek tartotta, hogy önálló tanulmányban foglalkozzék Hunfalvy Pál elméletével, s megpróbálja bizonyítani a székelyek és intézményeik hun eredetét. Orbán Balázs teljes mértékben 10

Next

/
Thumbnails
Contents