Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei
4. szám magáévá teszi Szabó Károly felfogását és eljárását — annak módszertani hibáival együtt. Megfellebezhetetlen érvényt tulajdonít például a negatív bizonyítékoknak is, így nem fogadjad az Erdélybe való telepítés feltételezését sem, hiszen „egy fél milliónyi, mindenesetre több százezernyi nép megtelepítése és átköltöztetése ama korban is oly esemény volt, amiről kellene okmányi adatokkal bírnunk" (kiemelés tőlem — K.Z.). Meglehetősen szabadon bánik a helynevekből levonható tanulságokkal is, ily módon természetesen könnyen találhat „a Székelyföldön lépten-nyomon... hun reminiscentiákkal összefüggő helyneveket, amelyeket a szintén ivadékról-ivadékra, szájról-szájra szálló hagyományok a hunokkal és a hunoktól visszamaradott ős-székelyekkel kötnek össze." 37 Székelyudvarhely persze Attila udvarhelyéről kapta nevét, testvére után hívják Budvárának, és neje, Réka adott nevet a Rika erdőnek stb. Nem emeli az értekezés színvonalát az sem, hogy a szerző bizonyító anyagának döntő többségét a XVI-XVII. századból meríti, s ezt minden megszorítás nélkül érvényesnek tartja a korai középkor vonatkozásában is. Végezetül meg kell említenünk, hogy a munkából egy idealizált, szinte utópikus társadalom képe tárul elénk: „a székely alkotmány a tiszta democratiára és a négfönség elméletére volt fektetve, mely minden hűbéri és egyeduralmi fogalmakat kizárt." 8 Nem kell különösebben bizonygatni, hogy az ilyesféle megállapítások enyhén szólva anakronisztikusán hatnak a középkor viszonyai között. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindezek a tévedések semmivel sem csorbítják Orbán Balázs múlhatatlan érdemeit, melyek révén a „ legnagyobb székely" megtisztelő elnevezést vívta ki magának. Munkája bemutatását azért tartottuk fontosnak, mert mintegy foglalatát nyújtja a „hagyományértékelő" iskola ekkori érvrendszerének, bizonyítási eljárásának. Ismételten szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy — miként már Szabó Károlynál is láttuk — a Hunfalvyval való vitatkozás ez esetben is nélkülözte a személyeskedést, és a tudomány megkövetelte játékszabályok közepette zajlott. Az elkövetkező években a két nagy ellenfél egymást követő halálával (Szabó Károly 1890-ben, Hunfalvy Pál 1891-ben hunyt el) végétért ugyan egy fontos korszak, de maga a polémia a korábbi keretek között változatlan hevességgel dúlt tovább, sőt egyre több új résztvevő hallatta a hangját, s fejtette ki a véleményét. Ilyenformán számos új külsőt öltött régebbi nézet is forgalomba került. RÉTHY LÁSZLÓ például a besenyő-származással kapcsolatos, a 18. századra visszamenő hipotézist melegítette fel, természetesen a kor követelményeihez szabott formában. Megállapítása szerint „ Hunfalvy Pál kezdte meg a székely kérdés kritikai irodalmát, midőn légben járó magyarázatok helyett a való élet fényeiben s okaiban kereste a megfejtést."^ Szabó Károlynak ad viszont igazat abban, hogy a székelyeket nem a királyi hatalom telepítette Erdélybe, hanem ősfoglalóknak tekinthetők e vidéken. Úgy véli, Szabó Károly kétségkívül bebizonyította, „hogy a székelység nem királyi intézmény, nem gyarmatosítás, hogy a székely társadalomnak s a székely jogéletnek külön történeti háttere van, egyszóval, hogy a székelység külön nemzeti individuumnak tekintendő."40 Megítélése szerint a probléma megoldásához először a magyar honfoglalás kérdésében kell tisztán látnunk, krónikáink ugyanis alapjában hamisan fogják fel e dolgot, mert a meglévő viszonyokból következtettek vissza a korábbi állapotokra. Valójában a jövevények eleinte főleg a Kárpát-medence nyugati részeit szállták meg, s csak Géza és István idejében kezdődött el II
