Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból
4. szám szorosan kapcsolódik a kontinuitásélmélet tükrében szemlélt korai román történelem problémáihoz. N1COLAEIORGA, a XX. század első felének neves történésze, több alkalommal is foglalkozott a székelyek származásával; egy időben román eredetük mellett foglalt állást, 1905-ben megjelent német nyelvű munkájában azonban úgy nyilatkozott, hogy egy nyugat-magyar népcsoportól van szó, melynek tagjai a XI. században nyomultak Erdélybe, ahol „a fő áramlattól elkülönülve, idővel saját nyelvi és etnikai jellemvonásokat vettek fel: így keletkezett a székely dialektus, a székely szokások, székely nevek“. Feladatuk a határőrzés volt, amit hűséggel teljesítettek.214 Jóllehet Iorga feladta a román származás elméletét, e teóriának — főleg a két világháború közötti időszakban — számos apostola támadt. Ezek közé tartozott Petre Râmneantu is, aki nem elégedvén meg a nyelvészeti és történeti „bizonyítékokkal", „természettudományos" alapokra kívánta fektetni a probléma megoldását. Megítélése szerint a véragglutináció mérése kiválóan alkalmas az eredet meghatározására, a népi hovatartozás eldöntésére. „Amennyiben tömeges véragglutináció-reakciót (reaction d' isohémagglutination) hozunk létre—írja —, úgy a két emberi közösség viszonylatában kapott eltérő eredményeket csak a tagjaik között fennálló etno-antropológiai különbségeknek tudhatjuk be"11“' Rámneanpu mérési eredményei, hogy, hogy nem, de teljes mértékben megerősítették előzetes elképzeléseit, s „ egzakt" módon támasztották alá a korábbi kutatásokat. Vizsgálatait az alábbiakban összegezte: „Csík, Udvarhely és Háromszék megyék székelyei többségükben ugyanolyan etno-antropológiai eredetűek, mint a románok. Nincs hasonlóság a székelyek, valamint a magyarok, bulgárok, finnek vércsoport reakciói között.“116 Véleménye szerint „az elszékelyesített románok vérösszetételében megfigyelhető csekély ural-altáji hatás demográfiai szempontból bizonyítja számunkra, hogy az ősszékelyek meglehetősen kisszámban érkeztek Erdélybe, több községbe valószínűleg csak férfiak; az első utód-nemzedéktől kezdve felszívódtak a románok tömegeibe". Hogy ennek ellenére mégsem vesztették el anyanyelvűket, az azzal magyarázható, hogy családfői hatalmuk, valamint privilégiumaik révén környezetükre tudták erőltetni saját nyelvüket.217 A Rámneantuéhoz hasonló munkásságot fejtett ki e tárgykörben a második világháború előtt SABIN OPREANU is, aki egy egész kötetet szentelt tétele népszerűsítésének.218 Opreanu — kollégájával ellentétben — kitér a tulajdonképpeni eredetkérdésre is, és hosszasan fejtegeti, hogy „ a székelyek kezdettől fogva úgy jöttek Erdélybe, mint egy, a magyarságtól teljesen különböző, privilegizált etnikai elem". 19 Szerinte mongol eredetű népesség voltak, akik még Pannóniába érkezésük előtt egyesültek a honfoglalókkal, „és Erdélybe való bevándorlásukkor már teljesen elmagyarosodtak. Nagyon valószínűnek látszik— folytatja —> hogy a székely egy, a bolgárokkal rokon törzs volt. Jó bizonyíték erre nevüknek az »eszegel«-ből való levezetése." Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy ezzel a probléma megoldódott, mivel a szerző tovább folytatja okfejtését: „egyébként valószínű az is, hogy a nevezett eszelegek sem valódi bolgárok voltak, hanem egy másik nép maradványai; különben nem lett volna ezektől különböző nevük.” J Ily módon tehát a székelyek származása végső soron homályban marad, de Opreanut nem is ez érdekli a leginkább; erőfeszítéseit a továbbiakban arra fordítja, hogy a román „ őslakosság" és a jövevények nagymérvű 41
