Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
Múzeumi Füzetek foglaló területet választják vizsgálódásuk színteréül, vagyis a mondák, legendák (meglehetősen önkényes) magyarázatát. (A probléma általában már ott kezdődik, hogy „nemzeti tradícióink védelmezői'' hagyományt keresnek ott is, ahol legfeljebb kitalálásról, illetve középkori értelemben vett „tudós" kombinációról lehet szó.) Módszerükre jellemző a nemzedékek sora által kidolgozott és bevált tudományos eljárások elvetése és egyfajta sajátságosán értelmezett szövegmagyarázat, amelynek fő eleme a nemzeti, népi emlékezet kompetenciájának irreálisan hosszú időre való kiteijesztése. Legfőbb hiányosságaik közé tartozik, hogy tételeiket nem bizonyítják, vagy kinyilatkoztatásszerű megállapításokat kezelnek bizonyítékokként. Ezek a vonások fedezhetők fel SZENTMIHÁLYI IMRE 1958-ban megjelent művében is.169 A szerző jórészt egyetlen, csak a 19. században, Göcsejben feljegyzett (meglehetősen zavaros) mondára támaszkodva kívánja megoldani aszékely-kérdést. Megítélése szerint az Attiláról, palócokról és rácokról szóló elbeszélése szoros rokonságban áll a székely eredethagyománnyal (ez utóbbin természetesen a Kézai által szerzett hun-történet megfelelő részét érti):170 amondáról szerinte „alapos okkal feltehető, hogy a két népcsoport egykori etnikai kapcsolatánakaz emléke^ és hogy azt Göcsejbe kisebb vagy nagyobb átköltöző székely népcsoport hozta magával". 1 Véleménye szerint egyébként „a legvalószínűbb feltevés amellett szól, hogy a keleti székely ség etnikailag azonos a nyugatival, tehát mindkettő zömében az avar ősnéptől származik”.' Az avarok, akik — úgy véli—nagy tömegben érték meg a magyar honfoglalást, felszabadítóként fogadhatták Árpád népét, akihez csatlakozva megszabadultak a szlávok elnyomásától. A mondabeli rácok alatt egyébként a szlávok, a palócok alatt az avarok értendők, míg Attila népe a honfoglalókat szimbolizálja. A „hagyományértékelő'' vonulat talán legtipikusabb mai terméke DÜMMERTH DEZSŐ könyve, „Az Árpádok nyomában" ,173 Dümmerth eszköztárában megtalálható szinte minden elavult, porlepte elképzelés: nyelvcsere-elmélet, hunoktól való származtatás, csodák, legendás események kritika nélküli elfogadása, a forráskritikai irányzat elmarasztalása stb. A könyv mindezeknek színes egyvelegét nyújtja, így elolvasása képet ad az irányzat mai színvonaláról. Szervesen hozzátartozik természetesen e konstrukcióhoz a magyarság finnugor eredetének megkérdőjelezése, hiszen a „rokonságot csak a nyelv szerkezetének tudomyános vizsgálata bizonyította, történeti adat, emlékezés még a leghalványabb monda formájában sem" ,174 Az Árpád-ház eredete Attilán keresztül egészen az ázsiai hunnak tartott T’ou-man fejedelemig vezethető vissza, így már nem is csodálkozhatunk azon, hogy a honfoglalás idejében az Árpádok mondhatták magukénak Európa legősibb dinasztiáját! A magyarság etnogenézise pedig úgy zajlott le, hogy egy finnugor nyelvű népet (akiket ő a szavirokkal azonosít) megszerveztek és magukba olvasztottak a hunoktól származó onogurok, felcserélve közben saját nyelvüket alei gázottakéval. A székelyekben egyébként a hun eredetűnek tartott fejedelemfi, Kuber népét véli felfedezni, akik a VII. században költöztek az avar fennhatóságú Pannóniába. Véleménye szerint „elfogadható Anonymus tudósítása »Attila egykori népéről, a székelyekről«, akik Árpád megjelenésekor a magyarságot már itt fogadták a Kárpát-medencébenHun-avar utódokról van tehát szó, „akiknek nyelvét Árpád magyarjai is beszélik!' ,176 34
