Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)

IV. Magyar vagy török?

4. szám Dümmerth Dezső elméletének a kritikáját már elvégezte Kristó Gyula,177 így most csak arra szeretnénk utalni, hogy a könyv kifejezetten hamis színben tünteti fel a hazai törté­­nettudomyány fejlődését. A szerző véleménye szerint ugyanis „a magyar történetírás modern módszerü, forráskritikai iránya már a Habsburgok monarchiájában, a bécsi kormány állandó cenzúrája és nyomása alatt alakult ki“} 8 Az idézetek számát lehetne szaporítani, ennyi is elég azonban annak illusztrálására, hogy milyen valótlan képet fest Dümmerth e tudományág itthoni fejlődéséről. Úgy véljük, nem kell különösebben bizony­gatni, hogy egy ország történetírásának a fejlettsége nem választható el a belső társadalmi viszonyok adott szintjétől. A XIX. század második felében Európa vezető (szellemi) nagyhatalmaiban mindenütt a forráskritikai irányzat vált uralkodóvá. Nálunk a kiegyezést követően, a megélénkülő gazdasági fejlődés és a konszolidált belső viszonyok közepette értek meg arra a feltételek, hogy történetírásunk a korábbi romantikus (bizonyos szempont­ból amatőr szintű) korszaka után felzárkózzék az európai élvonalhoz. Ezt a színvonalat pedig (akkor is, és ma is) csak a forráskritika megfelelő alkalmazása biztosíthatta. A fejlődés iránya tehát törvényszerűen erre vezetett, így sem szükség, sem lehetőség nem volt arra (főleg nem 1867 után!), hogy a Habsbrug kormányzat adminisztratív intézkedéssel próbálja meghonosítani az új történelemszemléletet. Igaztalan ez a vád azokkal a nagy formátumú hazai tudósokkal (Hunfalvy Pál, Pauler Gyula, Karácsonyi János stb.) szemben is, akik oly nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkoztak a magyar történelemmel, s akiknek műveit nagy haszonnal forgatják a mai kutatók is. Sajnos, az ilyesféle torz megállapítások alkal­masak arra, hogy megingassák a laikus közönség bizalmát, és egyfajta „ idegen import" termékeként állítsák be a hazai, kortárs történettudományt is, aminek káros voltát nem kell különösebben hangsúlyoznunk. Befejezésül még szólnunk kell egy olyan koncepcióról is, amely szélesebb körökben is nagy érdeklődést keltett, s meglehetősen sajátos helyet foglal el a székely-kérdés törté­netében. László Gyulának a „ kettős honfoglalással“ kapcsolatban kidolgozott elméletéről van szó, amely bizonyos szempontból a két fő irányzat szintézisének is felfogható. Nem feladatunk, hogy e sokat vitatott (és tegyük hozzá: a vezető kutatók nagy része által elutasított) feltevés szerteágazó problémáira és értékelésére kitérjünk,179 így csak a tárgy­körünk szempontjából lényeges pontokra utalhatunk. László Gyula már 1944-ben részletesen foglalkozott a székelység eredetével. Néhány ekkor született megfigyelése a későbbiekben fontos szerepet kapott, így például az a megállapítás, hogy „ a magyar és avar szállásterületfő tömbjeiben szinte kiegészíti egymást. Ez eddig elkerülte a kutatókfigyelmét. “180 Általában azokon a vidékeken adnak hírt a korai források a székelyekről (pl. Fertő-tó környéke), ahol a régészeti leletek avarokról tanúskod­nak. Mindebből László arra következtet, hogy a honfoglalást nagy tömegekben megérő és hamar elmagyarosodó dunántúli és alföldi avarságot telepítették királyaink a Küküllők mentén megmaradt töredékekhez, és ezek mint székelyek élték tovább életüket (már a Dunántúlon így nevezték őket). „Az avarság jelentős rétege hun volt, s származását viseletében is őrizte, Magam kétségtelennek tartom, hogy nemcsak viseletében, hanem öntudatában és nevében is hun volt."181 Valószínű, hogy e hun-avarok „a déloroszországi 35

Next

/
Thumbnails
Contents