Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
4. szám többi szétszórt csoportot Erdély határokhoz közeli részeibe. így jutnak jelenlegi lakóhelyükre a székelyek, akik sok magyar és török (besenyó, kun, űz stb.) népelemmel vegyülnek. Ez a keveredés magyarázza a nyelvjárási, néprajzi eltéréseket, valamint „a legkülönbözőbb országrészek sajátosföldrajzi neveinek a székelyföldön való együttjelentkezését."166 Pais Dezsó, mint az közismert, legkiválóbb nyelvészeink közé tartozott, kutatási eredményeinek zöme szerves része lett napjaink nyelvtudományának is, a székely-kérdés megoldására vonatkozó elméletével azonban nem sikerült iskolát teremtenie, sót elmondhatjuk, hogy a jelenkori mérvadó kutatás számára inkább csak annyiban van jelentósége, hogy a lehetséges tévutak egyikét testesíti meg. Erdltetettnek kell tartanunk mindenekelótt magát a névmagyarázatot, hiszen semmivel sem bizonyítható, sót minden ismeretünkkel ellenkezik az a feltételezés, hogy egy katasztrofális vereséget szenvedett nép egyik napról a másikra eldobva nevét, ’szökevény’ értelmű elnevezéssel illesse önmagát, meglehetósen gyerekes fogással próbálja megtéveszteni az ellenfelet. Ha pedig feltételezzük, hogy nem önelnevezésról van szó, hanem a szomszédos népek által „ gyártott" népnévről, akkor a székely szó megfejtését sem a török, hanem valamelyik, az avarral szomszédos (szláv, német stb.) nyelvből kellene megkísérelni. A Pais-féle etimológia ellen vall az is, hogy tudomásunk szerint a IX. század folyamán sikil-sekil szó nem fordul elő népnévként a Kárpát-medence területén. Nem tartjuk megalapozottnak a koncepció azon részét sem, amely a Csabáról szóló mondát szintén egy khun-avar népcsoporthoz köti. E népesség, amelyik állítólag Durazzo vidékére költözött, a székeivel rokon jelentésű török: caba ’félrecsapó, kicsapongó, elrohanó’ nevet vette volna fel. 'Nincs olyan mozzanat, amely arra késztetne bennünket, hogy ahun-történctCsaba-motívumábanhun- vagy avaikori mondái örökséget lássunk. A Csaba-történet ugyanis — amennyiben nemcsak tudóskodó kombináció eredménye — minden valószínűség szerint magyar (talán X. századi) hagyományanyagra megy vissza, s ez a hagyományanyag tükröződhet mind a krónikákban, mind pedig az Anonymus-féle „Csaba-magyarja“ adatban. Ez utóbbival egyébként összecsengeni látszik Aventinus munkájának egy passzusa, mely arról ad hírt, hogy az augsburgi csatában Bulcsú „ király" és négy vezére: Csaba, Lél, Súr és Taksony (,Bultzko rex... reguli Schaba, Lelius, Sura, Toxus) fogságba estek, majd Regensburgban akasztófán végezték életüket. Mivel azonban tudjuk, hogy Taksony nem halt meg (hiszen ő lett a nagyfejedelem), másrészt pedig a szövegkörnyezet is lehetővé teszi annak feltételezését, hogy nem mindegyik elfogott főember jutott erre a sorsra, így valószínűnek tarthatjuk, hogy „Schaba" is megmenekült (mint ezt már Kristó Gyula is feltételezte), majd népével a Balkánra költözött. A Durazzovidéki állítólagos „ khun-avarok!’ (a bizánci források „ vardarióta türk“ -jei) ebből következőleg nem mások, mint Csaba magyar népességének a tagjai, akik a Vardar folyó vidékén telepedtek le.168 Az utóbbi évtizedek történetírását vizsgálva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a „ hagyományértékelö iskola" időnkénti jelentkezését sem. Ez az irányzat — mint látni fogjuk — megrekedt a századforduló környékén munkálkodó elődök szintjén, sőt elmondhatjuk, hogy számos vonatkozásban határozott visszafejlődés és színvonal-csökkenés tapasztalható. Mai híveinek munkássága jórészt régi, megdőlt elméletek felélesztésében és új mítoszok gyártásában merül ki. Jellemző módon, általában a legtöbb bizonytalansági tényezőt magában 33
