Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
4. szám előőrsét alkotó csatlakozott katonai segédnépek, a székelyek mellett a kazárok, azaz nyilván kabarok hatoltak be a Kárpát-medencébe". Hasonló álláspontot alakított ki a középkori Magyarország népeivel foglalkozó írásában SZŰCS JENŐ is. Megfogalmazása szerint: „a székelység... egyike lehetett a magyarság legkorábbi, igen archaikus »nemzetiségeinek«". Őseik a kabarok között keresendők, akik 860 táján a kazár kaganátus ellen fellázadva csatlakoztak a hét magyar törzshöz. Feltehetőleg „ egy Volga-melléki, eszkil (eszekel) nevll bolgár-török népcsoport ivadékai, noha nem hallgatható el, hogy a székely eredetkérdés egyike a történelem igazán soha ki nem bogozható rejtélyeinek". Tekintve, hogy igen korán elmagyarosodtak, a forrásokból kitapintható elkülönülésüknek nem etnikai, hanem társadalmi gyökerei vannak: „ha többnyire mégis külön népnek tekintették őket, azt megőrzött sajátos társadalmi szervezetük és jogszokásrendszerük, nem utolsósorban Erdély későközépkori rendi szerkezetében elfoglalt »politikai náció« minőségük magyarázza".15 Mint említettük, a kabar-eszekel bolgár vonulattal szemben álló másik fő irányzatot a székelyek tősgyökeres magyar voltát valló elméletek alkotják. Ezek közé tartozott Molnár Erik már ismertetett elképzelése is, mely sokáig szinte egyedül képviselte ezt a vonalat; az utóbbi időben azonban megszaporodott a magyar eredetet valló koncepciók száma, s úgy tűnik, hogy ez a tendencia kezd elterjedni jelenkori történetírásunkban. Mivel nem feladatunk az eszmetörténeti háttér felvázolása, így csak utalni szeretnénk arra, hogy e folyamat felgyorsulása a tudományos megfontolások mellett — bizonyos politikai, pszichológiai rugók hatásának is betudható. Az irányzat jelenlegi legkiemelkedőbb alakjának BENKŐ LORÁNDOT, a nyelvtörténeti kutatások neves egyéniségét tarthatjuk, aki (nem először a kérdés történetében) nyelvjárási vizsgálódások révén tartja megoldhatónak a problémát. Felfogásának kiindulópontja az, hogy a török eredeztetés tudományosan bebizonyfthatatlan. Benkő a nyelvföldrajz tanulságai alapján jut oly an következtetésre, hogy nagyszámú egyezés figyelhetőmeg az Ormánság és Udvarhely környéki székelyek nyelvezete között, valamint a Bukovinából visszatelepedett székelyek nyelvjárása és az ormánsági nyelvi jelenségek között. „Az említett területen élő magyarság valamikor azonos nyelvjárástípust beszélt, következésképpen a település- és népiségtörténet tárgykörébe tartozó származásbeli kapcsolatban volt egymással" — vonja le a konklúziót.1” Újabb kutatásai szintén arra a következtetésre késztettek, hogy e népcsoport eredendően magyar származású volt.156 MESTERHÂZY KÁROLY a XVI. századi székely nem és ág nevekből jutott arra a következtetésre, „ hogy a székelyeket az ország különböző pontjairól telepítették a későbbi Szászföldre“ . Megítélése szerint e népcsoportnak, „ amelyet számos helyről telepítettek össze, s így tudatosan megszervezett népnek kell lennie, anyagi kultúrája és társadalmi szervezete is teljesen azonos a X-Xl. századfordulójának magyarságáéval". (Érdekes módon a régészeti emlékanyag azonosságából Mesterházy homlokegyenest ellenkező következtetésre jut, mint Fodor István.) Az Erdélybe való költözésre szerinte a törzsnévi helynevekből alakult nem és ág nevek szolgálnak útmutatóul, hiszen a „ törzshöz tartozás tudatát őrző helynevek a X. század végéig keletkezhettekf, így „a székelyek szászföldi megtelepedését a XI. század elejére kell tennünk". Másrészt a szerző úgy vélekedik, hogy lehetséges „a székelyek 31
