Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
Múzeumi Füzetek elparasztosodása következtében nem-magyarokból állott, besenyők és székelyek, a 13.-ban a székelyek mellett főleg kunok, kis részben románok szolgáltatták”.135 Érdekes fejlődést mutat viszont GYÖRFFY GYÖRGY munkássága, melynek nagyobb része az általunk tárgyalt korszakra esik. Györffy — kisebb módosításokkal — több mint másfél évtizedig kitartott 1941-ben közzétett első elmélete mellett, bár ez alatt az idő alatt is több, új momentumokat tartalmazó tanulmány került ki a keze alól. Ezek közül most csak 1948-ban megjelent művével foglalkozunk, melyben egyebek mellett hosszasan elemzi a hun-történetet, és Marquart nyomán megállapítja, hogy az abban szereplő Hunor és Magor testvérpár első tagja nevében nem szabad a hunokra visszamenő hagyományt látni, mivel az onugor törökök perszonifikálódott népneve őrződött meg ebben a formában. A fejlődés nagyjából így rekonstruálható: tr.\ onogur, unogur > m.\ *onour, *onor, *unour, *unor > Hunor. A szókezdő hu- jelentése e korban gyakori jelenség volt (vö. Anonymus: Hung, Hunguar, Hűhót stb.), így e fejlemény szabályszerűnek tekinthető, ha pedig figyelembe vesszük, hogy a krónika szerzője hun-történetet kívánt írni, akkor természetesnek tűnik ez az alak. Mindez azt igazolja, „hogy legősibb mondakincsünkben sokkal megokoltabb onogur hagyományt keresni, semmint hun hagyományt" .137 Magyar hun-tradíció csak onogur-bolgár közvetítés révén lenne feltételezhető, forrásaink viszont „Attilát nem bolgár Avitochol néven ismerik, Imikről nem tudnak; hunokról szóló értesüléseik semmit sem tartalmaznak, ami bizony(thatóan keleti bolgár hagyaték lenne” ,138 így tehát „magyar-hun hagyományról nem beszélhetünk, csak hun-származáselméletröl; ennek vizsgálata pedig nem folklorisztikai, hanem történeti probléma, amely a forráskritika módszereivel közelíthető meg” .139 A székelyekről szólva Györffy rámutat arra, hogy Attila népeként való beállításuk „Anonymustól származik, aki ezzel a magyárokpannóniai jogfolytonosságát igazolja. Mint minden anonymusi Attila-motívum, ez is helyet kapott a hun-történetben, éspedig Jordanesnek a hun-birodalom bukásáról szóló elbeszélésébe fonva, és korabeli értesülésekkel megtoldva."]4(1 A hun-történetből levonható történeti következtetések az alábbiakban foglalhatók össze: a mű keletkezése idején (Györffy szerint 1271-ben) sí székelyek Erdélyben laktak, ahová az emlékezet szerint Pannónia síkságáról költöztek. Székelyek laktak a Veszprém megyei Csigla mellett, és ekkor még ismerték a rovásírást is. Az 1950-es évek végén új, fontos elmélettel jelentkezett a szerző, melyet ,A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig” című tanulmányában tett közzé. Ebben — szakítván korábbi felfogásával — nem a magyarság körében, hanem az idegen eredetű csatlakozott katonai segédnépek között kereste a székelyek őseit. Végül is a kabar törzsek között lelte meg őket, ahová az eszekel (eszkil, iszikil stb.) bolgároktól elszakadva kerültek. Németh Gyula e népnévvel kapcsolatos, már ismertetett aggályára reflektálva kifejti, hogy a szókezdő magánhangzó hiánya nem jelent áthidalhatatlan nehézséget, mivel ennek eltűnése nem áll példa nélkül bolgár-török neveink esetében (vö.: *onagundur > *naundur > nándor). Ez történhetett az eszekel névvel is, vagyis „az erősen véghangsúlyos átadó török nyelvjárásban az első szótag magánhangzója redukálódott, s az átvételkor a redukált szókezdő magánhangzót nem vették át”.' Más szempontok vizsgálata után, ezeket összegezve vonja le a végső konklúziót Györffy: „ az a körülmény, hogy Magyaror-28
