Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
4. szám E dzikilek a türkökkel sodródtak Európába, s két másik — eredetileg a kazárokhoz tartozó — törzzsel együtt a magyarokhoz csatlakoztak, ők voltak a kabarok. (A másik két törzs neve: Tárkony és Varsány.) A honfoglalás után az ország nyugati részem határvédő feladatokat láttak el, az augsburgi csatában azonban az utóbbi két népcsoport annyira kivérzett, hogy megszűntek önálló egység lenni, s lassanként beolvadtak a dzikil-székelyek közé, akiknek nevét is átvették. Az elmagyarosodott és egyre keletebbre vándorló populációt a Xni. század első felében telepítette a királyi hatalom Erdélybe, a hágók és szorosok védelmére. Kiváltságaik összefüggtek életmódjukkal és azzal a fő foglalkozási ággal, melyet már korábbi területeiken is gyakoroltak: „ a székelyek sokat emlegetett szabadsága lényegileg abban állt, hogy sokáig megtartották, illetve megtarthatták az extenzív állattenyésztéssel kapcsolatos politikai berendezéseket, életformát és adózást“.132 Moór Elemér elmélete nem vált részévé a tudományos vérkeringésnek, s a méltatlan feledés jutott osztályrészéül. Bár több megállapításával nem érthetünk egyet, számos következtetése megőrizte aktualitását. így például figyelemre tarthat számot többek között dolgozatának az a része is, amelyben kifejti, hogy a székelység és a nyugat-magyarországi népesség közötti kapcsolatra a nyelvjárási adatok nem szolgáltathatnak bizonyítékokat A mai magyar idiómák ugyanis nem ősiek, történeti kialakulásukról nem sokat tudunk, így a két régió nyelvében fellelhető hasonlóságok sem etnikai azonosságra vallanak, hanem a preremterületek nagyjából azonos viszonyai közepette kifejlődött közös vonásoknak tekinthetők. 133 A tanulmány módszertani vonatkozásban is több, máig vitatható érvényű igazságot tartalmaz, mint például a nyelvészet fontosságának hangsúlyozása az őstörténeti kutatásokban. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a kérdéskör történetének egyik jelentős darabját alkotta meg Moór Elemér. 1945 utáni történetírásunkban, mint az köztudott, több irányú súlyponteltolódás is bekövetkezett. Ezek egyik „eredménye" az lett, hogy a középkori kutatások hosszú évekre hátérbe szorultak, s természetesen megcsaprpant a székely-kérdéssel foglalkozó írások száma is. Ennek ellenére napvilágot látott azonban több jelenés, nagy hatású elmélet, az utóbbi 10-15 évben predig az érdeklődés örvendetes megújulásának lehetünk szemtanúi. Újszerű — bár korántsem egyedülálló — elgondolással jelentkezett a második világháború utáni években MOLNÁR ERIK, aki az elszegényedő szabadok XI. század vége felé kibontakozó vándormozgalmával hozta kapcsolatba a székelység kialakulását. A vándorlás az ország még be nem telepített területei, vagyis a határ közelében fekvő részek felé irányult, és célja az egyre szorítóbbá váló feudális kötöttségek elől való menekülés volt. E felfogás megerősítósét véli kiolvasni a krónikákból is, mivel „a székelyekkel kapcsolatban, egyéb adatok mellett, Kézai is igazolja, hogy szökve kerültek Csíkba, a Csigle-mezöre—ha ezt a hagyományt Attila korára vetíti is vissza."134 Molnár Erik gazdasági-társadalmi szemprontból közelített a prroblémához, feltevése azonban — ezen a szinten — ötletnél egyébnek nem tekinthető, mivel nélkülözi a konkrét bizonyító anyagot. Csak bonyolítja a kérdést, hogy saját maga sem pontosította kellőképpen elgondolását, hiszen munkája későbbi részében idegen eredetű néprelemként említi a székelységet: „a 12. században a könny ülovas pásztor katonaságot, mely a magyar dolgozók 27
