Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
Múzeumi Füzetek az ötödik betűhöz került, hanem a harmadikhoz. Megerősíti mindezt, hogy Suleiman szótára egyébként is hemzseg a furcsa elírásoktól, badar hibáktól.127 A dolgozat egyúttal a székelykérdés adott szakaszának a záróakkordját is jelentette, mivel az újabb zsákutca felfedezésével másfelé terelődtek a kutatás ösvényei. IV. Magyar vagy török? A kérdéskör történetében bekövetkezett korszakváltásokat jelző határkövek közül Hasan Eren cikke tekinthető mindeddig az utolsónak, mivel az azóta eltelt időszak önálló egységnek fogható fel tárgykörünkön belül. Ennek a máig tartó szakasznak legjellemzőbb vonása a koncepciók polarizálódása két elméletcsoport körül: az első tábor hívei szerint a székelyek eredendően magyar származásúak, míg az ellentett-pólus képviselői úgy vélik, hogy valamilyen török eredetű csatlakozott katonai segédnép (többnyire a kabarok) utódait kell bennük látnunk. Az új vonást nem annyira a nézetek tartalmi vonatkozása jelenti, hanem inkább az a határozott ellentét, amely a két felfogás között feszül. Mint láttuk ugyanis, ezek az elképzelések ilyen vagy olyan formában már a kutatások előző periódusaiban is fontos szerepet játszottak. Míg azonban korábban nem volt közöttük éles válaszfal, sőt nemegyszer a határvonalak is elmosódtak (Thúry József, Németh Gyula stb.), addig az utóbbi évtizedek vizsgálódásai mind nyelvileg, mind pedig etnikailag kifejezetten megkülönböztették egymástól a jórészt finnugor eredetű magyarságot és a régi török népeket. Eltűnt az a kapocs is, amellyel régebben az uráli és az altáji nyelvcsaládokat igyekeztek összekötni, és háttérbe szorultak a nyelvcserére vonatkozó koncepciók is. Ezek a tényezők eredményezték, hogy jelenleg a már említett elméletek között húzódik a kutatás fő törésvonala. Természetesen a két csoport mellett egyéb elképzelések is napvilágot láttak (mint alább erről még szó lesz), ezekről azonban elmondhatjuk, hogy nagyrészt a tudomány perifériáján vegetálnak, s érdemlegesen nem határozzák meg a további vizsgálódásokat. 1944-ben jelent meg MOÓR ELEMÉR tanulmánya,12* amelyben — immáron Hasan Eren eredményeit is figyelembe véve — a honfoglaló magyar törzsek településének tükrében próbálja megoldani az eredetkérdés problémáit. A szegedi kutató úgy véli, hogy „a székely ség semmiképp sem alakult ki olyanformán, hogy valamikor a honfoglalás után egy magyar népcsoport települt volna be Erdély hegyei közé" .129 Nem fogadja el a hunokkal való rokonságot sem, mert véleménye szerint a krónikákban szereplő történet lényegében kitalálás, mely túlnyomórészt külföldi hiedelmekre megy vissza; ezek már csak azért sem lehetnek bizonyító értékűek, mivel a hun népnév ebben az időben már ’lovasnomád’ értelemmel szinte köznévvé vált Európában. Eredeti hagyományként csak a Chigla mezőre vonatkozó részt fogadja el, melyben egy valóban megtörtént katasztrofális vereség emléke őrződött meg.130 Moót Elemérnek határozott véleménye, hogy a székely népnevet nem lehet a magyarból megfejteni, így tehát idegen etnikumról van szó.131 Legvalószínűbbnek tartja a török származást, s a közép-ázsiai dzikil (—dzekil—cigil) népességtől eredezteti a székelyeket. 26
