Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei
4. szám honfoglalók. Földjüket nem Magyarország felől érkezve szerezték, hanem a mai Besszarábia és Románia területéről menekültek ide. Nem tartja azonban bizonyíthatónak, hogy Etelközből menekült magyarok lennének, hanem valószínűbb szerinte, „hogy a székelyek nem mások, mini bessenyök, kik a speciális székely nevet éppen úgy nyerték megtelepedésük után, mini a magyarországi bessenyök itt-ott vallásuknál fogva az izmaelita elnevezést. "49 Réthy Lászlót és Tagányi Károlyt tanulmányaik alapján egyértelműen a forráskritikai irányzat tagjai közé kell sorolnunk. Bár a Hunfalvy—Szabó Károly-féle vitában bizonyos szempontból az ellentétek tompítására törekedlek, az alapkérdésben azonban félreérthetetlenül az új iskola mellett foglaltak állást. Megmutatkozik ez egyébként más téren is, így például a névetimológiával kapcsolatban, ahol lényegében mind a ketten Hunfalvy szellemében kísérelték meg a székely név magyarázatát. Bár egyik munka sem gyakorolt igazán mély hatást a további kutatásokra, s egyik tudós sem tartozik a székely-kérdés historiográfiájának főszereplői közé, hiba lenne azonban e téren kifejtett működésüktől minden érdemet elvitatni. Tévedéseik és naivnak tűnő megállapításaik egy része koruk tudományának hiányosságaiban gyökerezik (mint például a magyarság és a török népek közötti határvonal meglehetősen szabad kezelése, finnugor nyelven beszélő besenyők feltételezése, stb.), másrészt hibáik (miként ezt a kérdéskör számos későbbi kutatójáról is elmondhatjuk) legalább annyi hasznot hajtottak, hogy megjelölték a tévutak egy részét. Tanulni általában csak az igazi tehetségek tévedéseiből lehet, hiszen ilyen esetben rendszerint a kevésbé maradandó eredmények is magukon viselik a „ nagyság jelét", helyreigazításukhoz, cáfolatukhoz a probléma alapos ismerete, átgondolása szükségeltetik, míg az amatőr-szintű megnyilatkozások esetében többnyire már a vitához szükséges szabályok ismerete is hiányzik. Más irányban kereste a székely-kérdés megoldását borovszky SAMU, aki szintén elvetette a hun származás teóriáját. Ő figyelt fel arra a jelenségre, amelyet a legújabb kutatók egy része is hangsúlyozni szokott, arra ugyanis, hogy a magyaroknak nem lehetett hun hagyománytudatuk, mert Biborbanszületett Konstantin erről semmit sem tud, tehát feltehetőleg informátorainak, Bulcsúnak és kíséretének sem volt tudomása a hun-magyar rokonságról. Borovszky szerint a hun-történet első csirái a Kárpát-medencében talált germán töredékektől kerültek a honfoglalókhoz. „A székelyek hun eredetüségét is csak úgy fejthetjük meg — írja —, ha a beköltöző magyarságnak germán népekkel való érintkezését elfogadjuk.“50 Nem tartja valószínűnek, hogy aszékelyek királyi telepítvényesek és határőrök lettek volna, mert az oklevelekben nem maradt nyoma az állítólagos kiváltságoknak, ugyanakkor a Székelyföld soha sem volt királyi birtok, az uralkodó senkit sem tehetett székellyé, s adományozási joga sem volt ezen a területen. „Ezek oly rendkívül fontos okok, melyek teljesen kizárják annak lehetőségét, hogy a székelyek királyi telepítvényesek, vagy éppen határőrök lettek volna, mint amilyenek voltak pl. a barczasági szászok." 51 Mesterségesnek tartja a népnév szék/elv tagolását is, és az ehhez fűzött magyarázatot. Véleménye szerint a székely elnevezés a gót: sakula „verekedő, harcos“ szóból származik. így hívták a Kárpátmedencében levő gepidák a honfoglaló magyarokat, s ők őrizték meg leginkább a hun-tradíciót is. Ők voltak tehát azok, akik a „leginkább elhitethették a vitéz és harczias székelyekkel, hogy ők egyenesen Attila utódai. A székellyé vált magyar törzs vagy talán 13
