Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 11. (Székelyudvarhely, 2011)

Váli Zsuzsánna: Szempontok a falképek szemrevételezéssel történő viszgálatához. Erdélyi középkori falképek vizsgálata szemrevételezéssel

î I -mm 6. kép. Magyarfenes. Az északi falon lévő alakok keletről nyugat felé haladva egyre kopottabbak, ami arra utal, hogy a keleten még freskóban megkezdett falképet nyugaton már szekkóban fejezte be a festő. 7. kép. Marosszentanna, Mettercia-ábrázolás a szentélyből. Mária arcán a befejező rétegek lepattogzottak a felületről, ami arra utal, hogy szekkó technikával készültek. Mária feje körül a glóriát a mester többszöri próbálgatás után szerkesztette ki. 8. kép. Marosszentanna. Mária Kleofás portréján megfigyelhetjük a szekkósan festett részek károsodásának jellegét, valamint a glória szerkesztésének módját. Amennyiben a falsarkakban történő illesztéseken kívül a falon nincs sem függőleges illesztés, sem napi­varrat, az azt feltételezi, hogy egy-két nap alatt egy teljes falhossznyi és az állványszintnek megfelelő magasságú felületet kellett kifesteniük a freskós kötés létrejöttéhez. Ez általában több négyzetméternyi felületet jelent, ami alapján kizárható, hogy egy festő egyedül tudott volna dolgozni, tehát mindenképpen igen gyors, szervezetten folyó műhelymunkával és a részletező ábrázolásmódot csak szekkóban történő befejezés esetén lehetővé tevő festéssel kell számolni. A nyomásszilárd vakolaton létrejöhet freskós kötés. Azonban minél inkább kiszárad a fal és karbonátosodik a felületi réteg, annál kevésbé jön létre freskós kötés, szükségessé válik kötőanyag használata a pigmen­tek megkötésére. Ez lehet mészvíz, mésztej, mészpép, mely minél sűrűbb annál jobban befolyásolja a festék­réteg színhatását. A mésszel kevert festék színe tejfölös, nem olyan élénk, tüzes, mint a kötőanyag nélkül felvitt, freskósan kötött festékréteg. A mész kötőanyag haszná­latával készült szekkófestés hajlamos a felülettől való „lemezes” elválásra, lepattogzásra. A színárnyalat meg­tartásának érdekében gyakran nem meszet, hanem vala­milyen szerves kötőanyagot alkalmaztak a falképen. Ennek hátránya, hogy a kötőanyag idővel elbomlik, az így felvitt festékréteg porlékonnyá válik, lekopik a felü­letről. Természetesen, az olyan pigmenteket, melyek nem tűrik a lúgos környezetet, szekkóban vitték fel. Ilyen pig­ment például az azurit. A freskós és szekkós festésmód között átmenetet képez az úgynevezett „vegyes technika”, amikor a festő hasz­nál kötőanyagot, de a falból kijövő Ca(OH)2 még létrehoz freskós kötést is. Ezekre a felületekre általában jellemző a pasztózusan felvitt festékréteg, melynek megtartása jó. A munka haladásának irányát jelzi a freskós és szek­kós részek eloszlása a felületen: a magyarfenesi szentély északi falán megfigyelhető, hogy a festés keletről nyugati irányba haladva készült, mivel az itt látható szentek alakja, illetve a háttér egyre sérültebb, a festék egyre jobban leko­pott és csak az alárajz maradt meg (6. kép). Ezzel szemben Marosszentannán a részletgazdagon megfestett arcok és kezek, valamint a munka befejező fázisában készült javí­tások mutatják inkább a károsodás nyomait, több helyen lepattogzott a festékréteg a felületről (7-8. kép). A műhelyben feltehetően mindenkinek megvolt a pon­tosan körülhatárolt szerepe és feladata, különben nem lehetett volna gyorsan és hatékonyan dolgozni. A vezető mester feladata volt minden bizonnyal a fal kiosztásának meghatározása, az alárajz felvitele, a fontosabb részletek, mint pl. a kezek és fejek megfestése. A vakolat felhor­dása, a nagy, egységes színfelületek felfestése, a deko­ratív keretezősávok kivitelezése, a festékek és eszközök előkészítése lehetett a többi műhelytag feladata. A vakolat felhordása után, a még nedves, képlé­keny vakolaton általában elsőként a felület vízszintes és függőleges tagolását jelölték ki, ez történhetett szabad kézzel, vonalzó használatával, körzővel és szénporba 28

Next

/
Thumbnails
Contents