Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 11. (Székelyudvarhely, 2011)
Váli Zsuzsánna: Szempontok a falképek szemrevételezéssel történő viszgálatához. Erdélyi középkori falképek vizsgálata szemrevételezéssel
szemcseméret-tartomány jellemzi, mivel így a kis szemcsék ki tudják tölteni a nagy szemcsék közeit és a vakolat jóval tömörebb lesz. A szemcseméret-tartomány és eloszlás keresztmetszetben és vékonycsiszolaton, mikroszkóp segítségével tanulmányozható. A túl nagy szemcsék (pl. kavicsok, vagy úgynevezett „mészkukacok”) azonban már nem jók, mivel a felület közelébe kerülve a festékréteg lepergését okozhatják (4. kép), illetve a vakolattól eltérő szilárdságuk miatt repedéseket okozhatnak a vakolatban. A mészkukac vermelés vagy szárazoltás során meg nem oltódott mészcsomókat jelent, melyek a vakolatba kerülve az idők során bejutó légnedvesség hatására megoltódnak. Mivel az oltódás nagy térfogatváltozással jár, így a megduzzadó kristályok repedéseket okoznak a vakolatban. A „rosszindulatú” mészkukacokat meg kell különböztetni a Jóindulatú” mészverebektől, melyeknek német elnevezése a „kalkspatzen”. A mészveréb szárazoltás során keletkezik, az oltás során egy csomóban maradó oltott meszet nevezik így. Ez az oltott mészcsomó a vakolatban a légnedvesség hatására oldódik és akár évek vagy évtizedek múltán a pórusrendszerben elvándorolhat, és a mikrorepedéseket kitöltve ott karbonátosodik. Ekként képes a vakolatot „megfoltozni”. Ezt hívjuk a vakolat öngyógyító folyamatának. A középkorban igen gyakori volt a szárazoltásos eljárás, aminek során az égetett meszet homokkal rétegelték és annyi vizet töltöttek rá, hogy a mész megoltódjon. Ez a frissen oltott mész igen reakcióképes volt, nagy hőfejlődéssel járt az oltódási folyamat, ezáltal a töltőanyaggal sokkal erősebb kötést hozott létre, ellenállóbb habarcsot lehetett így készíteni. A töltőanyag esetén a kis, 10 pm alatti szemcseméretü, ún. „agyagfrakció” túlzott jelenléte sem jó, mivel az igen megnövekedett fajlagos felület miatt nő a kötőanyag-szükséglet, vagy ha a szemcséket nem veszi körbe megfelelően a kötőanyag, akkor a vakolat porlékony lesz. A töltőanyag-kötőanyag alapos összekeverése, egyenletes eloszlatása is jobb minőségű vakolatot eredményez. Fontos, hogy a munka készítésének körülményei, vagyis a hőmérséklet és a páratartalom is megfelelő legyen, mivel a túl száraz, meleg környezetben történő munka során a vakolat hamar kiszárad és amennyiben a szorbciós víz nincs jelen a pórusfalakon, az oltott mész nem tud oldatba menni és karbonátosodni. Emellett, ha a nedvességtartalom hirtelen távozik, a zsugorodó felületben repedezések keletkeznek. A repedezés elkerülése végett előfordul, hogy munka közben „tömörítették” a vakolatot, vagyis spatulával, vagy egyéb eszközzel nyomkodták a felületét, száradás után esetleg ütögették, hogy a nedvességgel együtt a mélyebb rétegekben lévő Ca(OH)2 is a felszínre jöjjön. A vakolat felvitelének menete kiolvasható a vakolatátlapolódásokból. Általában jellemző, hogy nyilván ésszerű okokból, fenntről lefele haladtak a munkával. A vízszintes vakolathatárok, az ún. „pontata”-k vagy állványszintek, melyeknek magasságából esetleg kövekeztetni lehet az eredeti mennyezet- illetve padlószint magasságára, és arra, hogy eredetileg hány regiszteres lehetett az ábrázolás. 5. kép. Marosszentanna. Durván eldolgozott vakolatillesztés a szentélyben. A vakolatlapolódásokat esetenként valamilyen dekoratív, a figurális jeleneteket keretező díszítősávval álcázták. A vakolatrétegek közötti átmenetkiképzés finomsága vagy éppen durvasága műhelygyakorlatra lehet jellemző, illetve függ a felhasznált töltőanyag finomságától. A Marosszentanna jelenleg református templomában található, 14. század végi falképeken a pontataszinteket jelölő vízszintes vakolatillesztések durván vannak eldolgozva (5. kép). A vakolat függőleges irányú illesztésének nyomait Marosszentannán, Magyarfenesen és Bádokon egyaránt csak a falsarkakban találtuk meg. Napivarratra, azaz „giomata”-ra utaló nyom egyik templom esetén sem volt látható. A napivarratok hiánya nem meglepő, a középkori falfestészetben nem szokásos gyakorlat11. Az itáliai trecento művészetében, pl. Giottónál azonban már előfordul11 12. Habár a szentannai, magyarfenesi és bádoki falképek stílusukat tekintve az itáliai trecento hatását tükrözik, technikai szempontból sok mindenben a középkori műhelyhagyományokhoz kötődnek. A két eljárás között alapvető különbség van:- függőleges vakolatillesztés esetén az egy munkamenetben felvakolt, nagyméretű felület határozza meg a munkatempót, az ábrázolás részletességét illetve a készítéstechnikát. Az ekként készült, középkori falképek esetén szinte kizárt, hogy a teljes felületen létrejött volna freskós kötés, számolni kell a csak részben freskósodott, vagy szekkóban, kötőanyag használatával felvitt festékrétegekkel;- napivarrat, azaz giomata esetén a felfesteni kívánt motívum részletgazdagsága, a munkatempó határozza meg, hogy mekkora felületet vakolnak fel egy nap alatt. A giornaták mérete jóval kisebb, alakjuk gyakran igazodik az ábrázolás kontúrjaihoz. 11 Dendler, Regine id.m. p. 61. 12 Lásd pl. a Scrovegni kápolna napi varratainak felmérését: ed. Basile, Giuseppe: Giotto. The Frescoes of the Scrovegni Chapel in Padua. Skira editore. Milan. 2002. pp. 24-29. 27
