Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 10. (Székelyudvarhely, 2010)

T. Bruder Katalin: Galvanoplasztika a restaurátori gyakorlatban

Galvanoplasztika a restaurátori gyakorlatban

T. Bruder Katalin

A hétköznapi szóhasználatban gyakran nem tesznek különbséget a galvanizálás és a galvanoplasztika között, holott - bár ugyanazon elv, fizikai, kémiai törvény szerint működnek, másról van szó - a galvanizálás felületi bevonat képzése, míg a galvanoplasztika háromdimenziós fémtárgy kialakítása. Az ipar igen nagy változatosságban alkalmazza a galvanizálást, erre a tanulmány során nem térünk ki. A galvanoplasztika kevésbé jellemző az ipari felhasználásban. Az ötvös iparművészek alkalmanként élnek a galvanoplasztika lehetőségeivel, de igazán sokféle felhasználási módja a restaurálásban van, úgy a kiegészítések, mint a másolatok, rekonstrukciók készítése során.

A galvanoplasztikai eljárás - értelemszerűen - csak az elektromos áram gyakorlati alkalmazásának feltalálása, megoldása után jöhetett létre. 1791-ben Luigi Galvani anatómia professzor „állati elektromosság” kísérlete, amit békacombbal végzett, keltette fel Alessandro Volta érdeklődését a kémiai áramforrás irányában. Addig csak a dörzs-elektromosságot ismerték, s ez az áram igen gyenge volt. 1797-ben megalkotta a Volta-oszlopot. Ez új fejezetet nyitott az elektromosság történetében, mert a korábbiaktól eltérően folyamatosan tudta az elektromos áramot biztosítani. Az első galvánelem cink és ezüstlemezből készült, sós elektrolittal. Több ilyen galvánelem sorba kötése telepszerűen, már jelentős árammennyiséget adott.

A kémiai áramforrást Galvani tiszteletére galvánelemnek nevezzük, Volta emlékét a feszültség egységének elnevezése, a volt „V” őrzi.1

Már 1801-ben Wollaston leírta az elektromos bontás gyakorlati alkalmazásának egy módját - rézgálic oldat segítségével ezüstöt rezezett be.

A galvanoplasztika fémtárgyak galván úton való előállítása. Ez a találmány az orosz Jakobi és angol Spencer nevéhez fűződik. Jakobi 1837-ben mutatta be a szentpétervári tudományos akadémiának. Egy másik, a galvanoplasztika készítés fejlődésében szintén nagy jelentőségű találmány volt, hogy 1840-ben az angol Murray és a francia Boquillon az elektromosságot rosszul vezető anyagból készült formákat begrafitozták és elektromosan vezetővé tették. Ugyancsak fontos lépésnek számított a technológia fejlődése szempontjából, amikor Dr. Montgomery 1843-ban a guttaperchát Európába behozta.* 2 Ennek a fel-1 Elektromos feszültség/potenciál különbség megadja, hogy adott elektromos mezőben két pont közötti elmozduláskor mennyi munkát végez a mező egységnyi töltésen, míg a töltés az egyik helyről elmozdul a másikra.

2 A guttapercha a kaucsukkal rokon trópusi növény nedvéből nyert,

használása ügy történt, hogy a tiszta anyagot 80-90°C hőmérsékletű vízben megpuhították, átgyúrták, hengerelték, grafitozták, keretbe tették, majd a lemásolandó tárgyat belenyomták. Hasonló módon használtak a negatív készítéshez formaviaszt is.3 Nagyon finom felületű tárgyak másolatának elkészítéséhez fémformát is készítettek.4 5 Igen gyakori volt a gipszforma alkalmazása. Ezt, hogy ne szívja fel a fürdőt, illetve a savas fürdő ne tegye tönkre, paraffinban kifőzték. Gipszformánál alkalmazták még az úgynevezett „metallizálásf ’ is.3 A gyakran alkalmazott enyvforma, elasztikus volt, a guttaperchánál rugalmasabb.6 Később, az 1960-as években rövid ideig használatban volt a PVC negatív is, műtárgy védelmi és munkaegészségügyi okokból megszüntették az alkalmazását.7 Ezeket az elektromosan nem vezető formákat leggyakrabban grafittal tették vezetővé, ritkábban réz vagy cink porral. Ez olyan módon történt, hogy a másolandó felületet pici, „U” alakú tűkkel leszúrt, vékony réz dróttal körülvezették, ami az áramforráshoz volt kötve. Lényegében véve, mind a mai napig ezt a módszert alkalmazzuk, csak a nehezen kezelhető negatív anyagok helyett szilikon gumikat használunk, ami igen nagy változatosságban áll rendelkezésre. Egyes műtermekben - Németországban, Franciaországban és feltételezhetően másutt is - alkalmaznak ezüstöt is a vezetővé tételhez. Ez valamilyen,

tisztított, finomított anyag. Lap vagy korong formában forgalmazták.

Vékony lapokban áttetsző, meleg, zsíros tapintású, szobahőmérsékleten szívós, rugalmas, bőrszerű anyag. 45 °C-nál gyúrható, 55-60 °C-nál plasztikus.

3 9000 gr méhviasz, 1350 gr velencei terpentin, 225 gr grafitpor. Másik változata: 400 gr Szíriái aszfalt, 400-600 gr sztearin, 300 gr faggyú, 50 gr grafitpor.

4 Ón, 3 rész ólom, 2 rész vízműt (bizmut), 5 rész kéneső (higany), olvadáspont: 100 “C

Ón, 3 rész ólom, 5 rész vízműt (bizmut), 8 rész kéneső (higany), olvadáspont: 85 °C

Ón, 3 rész ólom, 2 rész vízműt (bizmut), 5 rész kéneső (higany), olvadáspont: 70 °C

Ón, 3 rész ólom, 8 rész vízműt (bizmut), rész kéneső (higany), olvadáspont: 108 °C

A higany tartalmú ötvözet nemesfémeknél nem alkalmazható, mert foncsor képződik.

5 Tömény salétromsavas ezüstoxid oldat és 90%-os alkohol keverékébe mártják a gipszformát, majd kénhidrogén gőzbe teszik, kénezüst réteg keletkezik, ami jó elektromos vezető.

6 Az enyvet vízben megpuhították, vízfürdőn olvasztották, zselatint és glicerint adtak hozzá. Vízállóvá úgy tették, hogy vagy tömény tannin oldatban, vagy krómsavas káliumoldatban áztatták.

7 A poli(vinil-klorid) kb. 120 °-on került „kisütésre”, a folyamat során klór szabadult fel.

85