Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 8-9. (Székelyudvarhely, 2009)
Kovács Petronella: 18. századi, erdélyi, bőrrel borított díszes útiládák. I. rész: Történeti vonatkozások, készítéstechnikai kutatás és anyagvizsgálatok
/. 7. A vizsgált ládák és az erdélyi örmény népesség közötti kapcsolatok A virágmotívumokon kívül koronás kétfejű sassal vagy koronákkal díszített ládák közül a leltári adatok szerint három, örmény családok - Lászlóffy (Issekutz), Burján (Bocsánczy), Verzár- tulajdonából került múzeumi gyűjteménybe. Két további darab jelenlegi őrzési helye alapján - Szamosújvár, Gyergyószentmiklós, a 18. században erdélyi önnény központok - feltételezhető, hogy egykor örmény tulajdonban voltak. Egy, a Néprajzi Múzeumban őrzött kétfejű sasos láda örmény vonatkozásai nem ismertek. A csak virágmotívumokkal díszített ládák egykori tulajdonosait kutatva nem sikerült örmény kapcsolatokat fellelni. Ezek közül egy a székely Pákei családé, egy, a múzeumi adatok szerint szász tulajdonosé volt. 1.8. Az örmény ség letelepedése, jogai és tevékenysége Erdélyben A történelmi hagyomány az örmények erdélyi megtelepedését az 1672. évhez köti, amikor Apafi Mihály fejedelem hívására több ezer örmény jött át a szomszédos Moldvából. Erdélyi kereskedelmi kapcsolataikra azonban sokkal korábbi emlékek is utalnak. „Nagy Lajos király - aki a Lengyelhonban megtelepedett örmények kiváltságait és szabad vallásgyakorlását többször is megerősítette - idejében Brassóban a Balkán félsziget felől jövő örmény kereskedők telepedtek meg, s kereskedőkompániát is alkottak a helyi szász céhek kárára. Erről tanúskodik, hogy a brassói szászok 1381-ben tiltakozó feliratban fordultak a királyi udvarhoz, hogy szabjon gátat az „erőszakos” örmény kereskedőknek.”26 Más források szerint IX. Bonifác pápa 1399-ben említést tett a brassói örményekről, akik valószínűleg a levantei kereskedelemben érdekelt szász kereskedőkkel álltak kapcsolatban.27 A16. század első harmadában, a brassói számadáskönyvekben több külkereskedelemmel foglalkozó örmény személy neve is szerepelt. Az 1600-as években pedig törvényekben szabályozták a görögök, oláhok, dalmaták, örmények kereskedelmi tevékenységét a fejedelemségben. Az Apafi hívására a Moldvából — az ott kitört vallási üldözések, valamint az 1671- es, a görög származású moldvai vajda elleni felkelésben való részvételük miatt - átköltözött örmények Besztercén, Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen, Görgényszentimrén, Petelén, Marosfelfal uban és az Apafi birtokon. Ebesfalván telepedtek le. Apafi a kereskedő és kézműves örményekben nagy lehetőséget látott, hogy felvirágoztassák az Erdélyi Fejedelemséget és megerősítsék a polgárságot, ellensúlyozva a szász közösségek befolyását, ezért különböző kiváltságokat - szabad bíró választás joga, az ipar és a kereskedelem szabad gyakorlása - biztosított számukra, 26 Nagy Kornél: Magyar-örmény történelmi kapcsolatok. In.: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Kiállítási katalógus. Szerk.: Kocsis P. Cs. és Vasváry V. pp. 53-55. 27 Pál Judit: Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. In.: Erdélyi Múzeum, 59. 1997. 1-2. füzet, pp. 104—122. melyeket fia Apafi Mihály megerősített. S bár a Habsburg uralom idején kereskedelmi kiváltságaik kibővültek,-6 és további előnyöket élveztek, általános privilégiumot az erdélyi rendek ellenállása miatt nem sikerült szerezniük. Az 1700-ban alapított Örményváros (Szamosújvár) 1726- ban, Ebesfalva (Erzsébetváros) 1733-ban kapott kiváltságlevelet III. Károlytól, majd mindkettő II. Józseftől szabad királyi város rangot, ezt a kiváltságot azonban ténylegesen csak 1839-től gyakorolhatták.28 29 Az erdélyi örmények elsősorban külkereskedelemmel - a gazdagabbak marhakereskedelemmel, nyersbőrök felvásárlásával, tutajozással, a szegényebbek vándorkereskedéssel - foglalkoztak, a keleti országokat lengyel, cseh, német, holland és itáliai városokkal összekötve kereskedelmi hidat alkottak.30 31 „Az erdélyi főurak, elkezdve a gubernátoron és a püspökön, az örmény kereskedőkkel vásároltattak be külföldön egyes czikkeket, s egyéb pénzbeli ügyeiknek rendezésére is az ő közbenjárásukat használták föl.’”1 Az örmények a mesterségek közül a bőrfeldolgozást űzték elsősorban, de szűcsök, csizmadiák, tarisznyakészítők, szabók, takácsok, mészárosok, kovácsok, aranyművesek, borbélyok és sebészek is voltak közöttük. Nem egy esetben egyszerre több mesterséget is gyakoroltak. Erdély gazdasági életében kifejtett tevékenységük a 18. század második felében érte el csúcspontját. Ekkor számos örmény család kapott címeres nemesi levelet, sőt szerzett főnemesi rangot is. Ugyanakkor megindul a gazdag örmények elvándorlása, illetve áttelepülése Hegyalja borvidékére, valamint a Bánát és Bácska, a török után lakatlanná vált, illetve mocsaras területeire. „Szabad volt e földekből bárkinek venni, olcsóért adták... és nem kellett senkinek. De mit mondok, senkinek? Kellett az örményeknek. Mert ekkor költözött ki Szamosújvárról, a Karátsonyi, Goroce, Dániel, Jakabbfy ... család; Gyergyó-Sz-Miklósról a Novák, Czárán, Lázár ... család és földet vettek déli Magyarországon. Azután lecsapoltatták földjeiket, állandó árkokat ásattak, megszántották, bevetették azokat. Most e földek az ország legjobb termő földjei és ezek az 28 I. Lipót császár az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinumban kereskedelmi kiváltságaikat kiszélesítette. 29 A rendelkezés ellenére „a karok és a rendek” nem vették figyelembe a császár parancsait és az örményeket továbbra is idegennek tekintették, ezért a rendelet végrehajtása elhúzódott 1839-ig. Bővebben ld. Gazdovits Miklós: Az erdélyi örmények története. Kriterion, Kolzsvár, 2006. p. 241. valamint Molnár Antal: Számos-újvár és az örmények. In.: Az Osztrák-Magyar monarchia írásban és képben. Cd-rom, Arcanum kiadó, Budapest én. A 21 kötetes mű eredeti kiadása: Budapest, 1886-1901. 30 A lengyelországi örmények a 17. században „vagyonosak és ennek folytán hatalmasok valának; sokféle kiváltságnak örvendtek, melyeket okosságukkal és ügyességükkel szereztek a lengyel királyoktól s ország-nagyoktól, a városi hatóságok minden, gyakran elég heves tiltakozása ellenére. Az ő kezükben lévén Lengyelország egész keleti kereskedelme, de nemcsak a Levantéval, hanem Európa éjszak-nyugati felével is élénk összeköttetést tartván fönn s egész az Amstel torkolatáig jutva és ott nevezetes gyarmatot alapítva, nem csoda, ha némileg világpolgárokká lettek.” In.: Az Osztrák-Magyar monarchia írásban és képben. Cd-rom, Arcanum kiadó é.n. 31 Molnár Antal id. m. 60
