Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Miklós Zoltán: Hagyományőrzés vagy kényszerfoglalkozás?
A mezei munka végzése idején elengedhetetlen tartozéknak számított a szalmából készített fejfedő. Manapság azonban egyre kisebb az igény a szalmakalapokra, ezért szükség mutatkozik az újabb formák és eszközök megmintázására, korszerűsítésre. A kézművesek leleményessége folytán az évek során készítettek lábasalávalót, puliszkakalapot, övét, táskát, szatyrot, falvédőt, később pedig a dísztárgyak széles skáláját állították elő. A kollektívgazdaság létesítését megelőzően több környékbeli településen (Etéd, Bözöd, Rava) elterjedt volt a szalmaművesség, de a központosított földművelés, később pedig a városokra irányuló migráció teljesen megszüntette a kézműves-foglalkozásokat. Az Sz. család innovatív kezdeményezése egy önerőből finanszírozott revitalizációs terv sikeres kimeneteléről tesz bizonyságot. A hagyományos kézművességet kellőképen alkalmazták a kortárs gazdasági viszonyokhoz, széles teret biztosítottak a helyi értékek megismerésére, s ezáltal az egyéni törekvés közösségi értékmentő formában konkretizálódott. Kosárkötés Székelyföld számos településéről említhetnénk még olyan kézműves foglalkozásokat, amelyek alapanyagául a közvetlen környezetükből származó természeti erőforrások szolgálnak. A Nyikó menti Siménfalván közel hatvan családot foglalkoztató kosárkötés esetében nem egyértelműen a természetföldrajzi adottságok ésszerű kiaknázásáról lehet szó, hanem egy oktató tevékenység folytán elsajátított, más területekről beszerzett nyersanyag-feldolgozásáról beszélhetünk. A faluban még élénk Szász János tanító emléke, aki az 1910-es évek során népiskolai tanfolyamok keretében oktatta a vesszőkötés technológiáját. Egy évtizeddel később pedig már dévai román mesterek bevonásával tanították az üvegkorsók befonásának folyamatát.15 A település határában található vadvessző csak a parasztkosarak számára képezett megfelelő alapanyagot, a kézi kosarak vagy egyéb használati eszközök nyersanyagaként már az erdészeti hivatalok által megtermelt vesszőt alkalmazták. A kezdetben kizárólag használati eszközöket előállító kézművesek napjainkban már rengeteg dekoratív mintát és motívumot visznek a tárgyakra, számtalan dísztárgyat termelnek. Vastag vesszőből készül a poroló, a közepes méretűből készítik a kerti bútorokat és kosarakat, a vékonyabbja gyümölcsöstálcák, dísztárgyak,16 újabban pedig gyerekjátékok készítésére alkalmas. Siménfalva sem mentesült a termőföldek kisajátítási folyamata alól, mely gyakorlat viszonylag kevés hatást fejtett ki a kosárkötő specialisták termelőtevékenységére. Ennek fő oka, hogy a birtok nélküli, cigány etnikumú 15 Boda Csilla: A kosárfonás története Siménfalván. In: Örökségünk 1/3. 2007. pp. 8-9. 16 P. Buzogány Árpád: Siménfalvi kosárfonókról. In: „Kihúzza a tövést az ember kezéből. Riportok, interjúk népi mesterekről és mesterségekről.” Székelyudvarhely, 2005. pp. 77-85. családok végeztek kosárkötő tevékenységet. A központi irányítás azonban igyekezett szabályozni a kézműves termelést is: az 1950-es évek folyamán állami vállalkozás, majd a ’60-as évek végén szövetkezet tömörítette a kosárfonókat. A rendszerváltást követő bizonytalan gazdasági légkör a szövetkezet bukásához vezetett, így a kosárfonók háziiparosokként vagy vállalkozókként próbáltak érvényesülni. Napjainkban Siménfalva kézműves társadalmát alapvetően a szakmai hierarchia tagolja. Megkülönböztethetők a kosárfonás specialistái, akik kellő technológiai ismeret birtokában a legkülönfélébb eszközöket képesek megmunkálni, valamint ezen közösség nagy hányadát képező kisegítők csoportja, akik hántják, gyalulják a vesszőt, valamint az igénytelenebb fonást végzik. Szakmai hozzáértése révén, némely kézműves - az egész faluközösség által elismert — presztízspozícióra is szert tehet. Valós mesteri képességei révén (a múzeumi kiállítás alkalmával együttműködő) R. J. kosárkötő a népművészet mestere címmel rendelkezik (7—9. kép). Az ő esetében is a szülőktől örökölt kézművességről beszélhetünk. A folyamatos gyakorlat és innovatív kezdeményezés révén a paraszt-, vagy kézikosarakon túlmenően széles termékskála előállítására képes. R. J. munkája - a legtöbb kosárfonóval szemben - azáltal válik jelentőssé, hogy kiaknázza a nyersanyag biztosította lehetőségeket, s nem csak a szokványos formák előállítására törekszik. Számára a termékek minőségi faktora mellett elsődleges szempont a mindenkori piaci igények szem előtt tartása. Siménfalvához hasonlóan, a szomszédos Rugonfalván intenzív még a vesszőfonás, de csupán kis számú kézműves tudta tökéletesíteni technikáját. A leggyakrabban kézi kosarat, függő virágtartót, „állat kosarat”, „szennyes kosarat”, kerti bútorokat fonnak. R. J. ennél változatosabb tárgykészletet kínál, s - az anyag biztosította korlátok között — képes kivitelezni a megrendelő minden igényét. A műanyag gyerekjátékok sokszor szolgálnak mintául az újabb termékek elkészítéséhez, de a reklámlapok vagy egyéb sajtótermékek egyaránt ötletforrást képeznek számára. A legtöbb siménfalvi kézműves a viszonteladók által kínált alacsony áron értékesíti termékét, s főként a köröndi kereskedők felvásárló erejére hagyatkoznak. A termelő családok számára nehézséget jelent, hogy a kereslet a nyári hónapok befejeztével kimerül, s bár a turistaidénynek számító időszakban állandó megrendelésekre számíthatnak, a téli hónapokban nincs kilátásuk semmilyen jövedelemforrásra. A főként cigány nemzetiségű kézműves társadalom kellőképen integrálódott a faluközösségbe, s ezen tény a sztereotípiaként forgalmazott passzív életmód megtagadása, valamint az intenzív kézműves tevékenység végzése révén következett be. Mivel életstratégiájuknak nem része a felhalmozás, vagyis az idénymunkából származó jövedelmet nem tudják átcsoportosítani, és az év egyes periódusaira arányosan beosztani, a téli hónapokban továbbra is súlyos anyagi gondokkal fognak küszködni. 11
