Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Miklós Zoltán: Hagyományőrzés vagy kényszerfoglalkozás?
Mára a zsindely iránti kereslet tucatnyi varsági mesterembernek biztosít megélhetést. A Tálasbérce nevű falurészben lakó T. A. családi hagyományként örökölte a zsindelyhasítás technológiáját. Ennek nyomatékosításaként szolgál a férfiágon örökített, 1848-as évszámmal datált homyolópad is. A család életterét övező agrárkörnyezet az önellátó gazdálkodást sem tette lehetővé. A havasi legelők kedvezőek az állatállomány élelmezésére, de nem mutatkozik lehetőség a szálas gabona vagy egyéb ipari növények termesztésére. Erőfeszítések árán sem lehetséges a kellő mennyiségű gabona megtermelése, így egyre inkább az erdőgazdálkodás és zsindelyhasítás származtatta a család jövedelemforrását. Az alkalmazott hagyományos technológia révén, a szóban forgó kézműves a lehető leghosszabb életidejü zsindelyt képes előállítani. A módszer lényege a zsindelyleveleknek - a fenyőfa szálai mentén történő - kézi hasításában rejlik. Az így készített zsindelylevelek könnyedén levezetik a vizet, melynek előnye az, hogy ezeket nehezebben itatja át a (téli) csapadék, ami a későbbi korhadásukat eredményezi. A munkafolyamat könnyebbé tétele érdekében a legtöbb (varsági) kézműves a levelek hasítását esztergapadon végzi. Ezáltal lehetetlen a hosszanti rostok mentén történő hasítás, azaz már nem érvényesül a fa természetes vízvezető képessége, tehát a termény kevésbé ellenálló, így a fedélzet korai károsodása következik be. A mesterség-bemutatóval egybekötött kiállításmegnyitón igyekeztünk szemléltetni a kézi munkaerővel végzett zsindelyhasítás minden mozzanatát, így elsődlegesnek bizonyult egy tradicionális munkamódszert ismertető kézműves bevonása (1—3. kép). Az időigényesebb és nagyobb erőráfordítást igénylő technológia nem csak néprajzi szempontból jelentett attrakciót, hiszen nyilvánvaló, hogy az előállítási folyamat gépesítése a minőség rovására történik. T. A. sem a hagyományőrzés jegyében döntött a kézi munkavégzés mellett, hanem ezáltal igyekszik válaszolni a piac kihívásaira, s a technológiából származó előnyt ismerő vásárló klientúrát kiszolgálni. Napjainkban az alkotó-befogadó viszonyt főként a befogadó ízlései modellálják, s ez alól az iparművészeti, vagy kézműves termékek sem képeznek kivételt. A fenti esetben azonban ésszerű kölcsönösséggel szembesülünk, amelyet alapvetően a racionalitás éltetett. Szalmafonás A búzatermesztésben mellékterméknek számító szalma nem csak takarmányként hasznosítható, ennek további ésszerű felhasználási módját a fonatok készítése képezi. A főként kalap, de számos más dekoratív tárgy előállítására alkalmazott szalmafonatok kézügyességet, hozzáértést igényelnek. A technológia tökéletesítése esetén pedig egész családok számára jelenthet jövedelemforrást. Hagyományos falusi környezetben e kézműves foglalkozáskor az agrártermelést kiegészítő munkavégzésként volt jelen. Az aratást megelőzően begyűjtött szalmaszálakat a mezőgazdasági idény végéig raktározták, majd a téli hónapok beálltával dolgozták fel. A fonatok forma és minőség szerinti osztályozását követően kezdetben kézzel, majd géppel varrták meg a kalapot, formába préselték ezeket, később pedig értékesítették. Udvarhelyszék nyugati határszélén, a Küsmöd patak völgyében húzódó Kőrispatak neve napjainkban elválaszthatatlanná vált a szalmafeldolgozás gyakorlatától. A település lakóinak életmódját alapvetően a mezőgazdasági termelés határozta meg, jövedelmük kiegészítése végett azonban egyre többen bocsátkoztak kézműves termékek előállításába és értékesítésébe. A 19. század második felétől már említhető olyan vallomás, amely egyértelműen a közösség nagy hányada körében meghonosodott szalmafonó tevékenységről tanúskodik. 1897-ben közel száz család készített szalmafonatokat, kisebb hányaduk pedig elsajátította a kalap varrásának technológiáját is.12 A fentebb részletezett zsindelykészítéstől eltérően, jelen kézműves foglalkozás nem helyi kezdeményezés révén hagyományozódott, hanem Hajdúnánásról a faluba költöző személy tudásának meghonosításáról beszélhetünk. A kevés birtokú, szegényebb családok nőtagjai körében népszerűvé vált szalmafonást egyesek (kalapokat készítő) háziipari szintű „vállalkozásokká” fejlesztették, mások viszont megelégedtek a félkész termékek, azaz szalmafonatok készítésével és értékesítésével.13 A hagyományos kézműves foglalkozásokat bemutatni szándékozó kiállítás során - akárcsak ezt követően számos más alkalommal is - a kőrispataki Sz. család szakértelmére és segítőkészségére hagyatkoztunk (4-6. kép). A családfő, Sz. L. már a kollektívgazdaság idején is kisipari engedéllyel rendelkezett, s igyekeztek a család öszszes tagjának szalmafonó szakértelmét hatékonyan érvényesíteni. Annak ellenére, hogy teljes mértékben sosem szakadtak el az agráriumtól, a rendszerváltást követő évek törekvései főként a háziipar, ezt követően pedig a falusi vendéglátás kiépítésére irányultak. A 2001-ben megnyitott Szalmakalap Múzeum14 kiváló példája annak, hogy a településen (csak) egy évszázados múltú szalmafeldolgozást a kortárs viszonyok közepette akár vállalkozói tőkeként is lehet mobilizálni. Természetszerűen egy rurális közösségből kis számú hasonló sikeres életpályáról számolhatunk be. Kőrispatak esetében kizárólag az Sz. család kezdeményezőképessége konkretizálódott az említett módon. Az idősebb asszonyok nagy hányada manapság is gyakorolja a szalmafonat készítést, de a technológia további fázisainak ismerete hiányában, s főként a felvásárló piac beszűkülése miatt, a félkész termékeket szolgáltatják a kalapvarró kisiparosok számára. 12 Jakab Ágnes: Nemzedékek és nemzetiségek Kőrispatakon. In: Pozosny Ferenc - Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 12. Kolozsvár, 2004. pp. 174-247. 13 Molnár István: A kőrispataki szalmafonás. In: Kós Károly (szerk.): Népismereti dolgozatok 1976. Bukarest, 1976. pp. 92-95. 14 P. Buzogány Árpád: A mesterséget mint élő hagyományt mutatják be. In: „A falut dicsőítem.” Népismereti írások. Székelyudvarhely, 2003. pp. 57-61. 10
