Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
4-6. kép. Ismeretlen osztrák (?) festő: Ismeretlen püspök szent, láncon tartott ördög (?) figurával, vászon 18. sz Sárospatak, Római Kát. Egyházművészeti Gyűjtemény - Nemcsics Imre diplomamunkája, 1990-91 A történeti szemlélet kialakulásával azonban kétségtelenné vált, hogy a művészeti emlékekben nemcsak esztétikai, hanem történeti értékek is rejlenek, s ezek az eredeti mű anyagaihoz kötődnek. Az érdeklődés egyértelműen a természettudományos oldal felé fordult. Ez az egyoldalú történeti szemlélet viszont gyanakvással fogadott minden restaurálást, a kiegészítéseket kategorikusan elvetették, a műtárgy történetiségében megmaradt állapotának megőrzése lett az uralkodó. Max J. Friedländer, éles nyelvű műkritikus így ír erről 1929-ben: „Ahogyan a töredékes állapot, mint az antik szobrok valódiságának ismertetőjele, anélkül elégíti ki a tudóst, hogy sértené a műbarátot, a jövőben a részben elpusztult festményeket is aktív fantáziával kell szemlélni, a megszépített és kiegészített képeket pedig bizalmatlansággal és rossz érzéssel...”4 Jelenleg alapkövetelmény a történeti és esztétikai szempont helyes aránya. A műtárgy funkciójára utaló nyomokat az eszétikai hatást nem zavaró határig meg kell őrizni. A restaurátor a munka során értéket ad a tárgyhoz. A kezelés végeredménye egy új minőségi kategória, a restaurált műtárgy, amely anyagában megerősített, művészi értékében megőrzött, történetiségében hiteles, esztétikai megjelenésében zavartalan, ugyanakkor magán viseli a természetes öregedési folyamatok jellemzőit, a használat nyomait és szükségképpen a restaurátor kézjegyét. A kiegészítés egyik legfontosabb követelménye a visszafordíthatóság. Az anyagok megválasztása különösen retus esetében fontos, hogy ha szükséges, a pótlás könnyen eltávolítható legyen, és ezzel ne veszélyeztesse az eredetit. Rekonstrukció készítésekor kevésbé jelentős ez a tényező, mert ott már elpusztult az eredeti. A kiegészítések felismerhetősége ugyancsak alapvető szempont, ennek kielégítését a természettudományos vizsgálati módszerek elterjedése nagyon megkönnyítette. Lássunk erre egy példát: beilleszkedő retus ultraibolya fénnyel megvilágítva (4-6. kép) Ezzel szemben a szándékosan vonalakra vagy pontokra bontott, ún. megkülönböztető retus könnyen nyomon követhető, de ha a tárgy karakteréhez nem igazodik, túlsúlyba kerül didaktikus jellege, és zavaró tényezővé válhat. A kiegészítés mértékét jelentősen befolyásolhatja, hogy a műtárgy funkcióban van-e. Múzeumban bemutatott műalkotások esetében választhatjuk a „szűkszavú” kiegészítést is (7-8. kép) az eredeti helyükre és szerepükbe visszakerülő tárgyaknak a környezettel való összefüggése viszont megkövetelheti a nagyobb mérvű beavatkozást (9-10. kép) A kultikus érték szem előtt tartása a hiányosan ránk maradt, sérült tárgyak teljes rekonstrukcióját kívánná, de az esztétikai-etikai szempontok ennek határokat szabnak. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a közönség érzelmi kötődéseit sem, a korábbi használatból adódó kopások kiegészítése idegenkedést válthat ki 4 Friedländer, Max J.: Echt und Unecht. Aus den Erfahrungen des Kunstkenners. Restaurieren alter Bilder pp. 11-18, Berlin, 1929 10
