Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
deti szavaihoz, azaz a formák, a színek és a rajz egyszeri jelentésrendszeréhez a restaurátor szükségképpen új formákat, színeket, rajzi elemeket kapcsol, amelynek sikerén vagy sikertelenségén múlik a műtárgy további léte. Állandóan visszacsengő ellentmondás, hogy a dokumentum megőrzéséhez nélkülözhetetlen a restaurálás, ugyanakkor a műtárgyhoz legjobb nem hozzányúlni, mert elveszti dokumentum mivoltát. Sok esetben azonban, ha lemondunk a hiányok értelmezéséről, magáról a műtárgyról mondunk le! Ha pedig lemondunk a restaurálásról, előbb-utóbb maga a tárgy is megsemmisül. Sem a kiegészítés, sem a restaurálás jogossága nem vitatható, viszont kritikusan értelmezendő szükségszerűség. Mindebből világosan kitűnik, hogy a kiegészítés valójában kompromisszum e két ellentmondó követelmény között. Ha valamelyik irányban túlzottan eltolódik a hangsúly, könnyen történeti preparátummá, avagy - az eredetiséget meghamisítva - új alkotássá alakulhat át a műtárgy. A restaurátor felelőssége óriási, hiszen munkája mindenképpen alkotó részévé válik a tárgy látványának. A restaurátornak szükségszerűen azonosulnia kell a művésszel és ugyanakkor a befogadóval is, mert a látványt a szemlélő számára kell egyértelművé tennie. Az már a restaurátor művészi érzékenységén múlik, hogy képes-e megtalálni a beavatkozásnak azt a mértékét, amely a mű esztétikai hatását fokozza, de annak tartalmán nem változtat. A restaurátornak azonban a művészi érzékenységen kívül szüksége van másra is: szakmai felkészültségétől és felfogóképességétől is erősen függ a látvány helyes értelmezése. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a műalkotás megszületési állapota többé nem rekonstruálható, ezért kiindulópontként csak a mű jelenlegi állapota szolgálhat. A kiegészítés során a restaurátor által létrehozott összkép egy „soha nem volt” állapota lesz a műtárgynak. Mégis, e veszély ismeretében sem mondhatunk le a kiegészítés alkalmazásáról, a történeti megismerés ugyanis nem pótolhatja a művészi értékek elvesztését: a kiegészítés célja pedig, a műtárgy még meglévő művészi értékeinek érvényre juttatása. Amennyiben az esztétikai értéket magát is történeti értéknek tekintjük, ez az ellentmondás bizonyos mértékig feloldhatóvá válik. Az anyagok öregedése, a véletlen károsodás és szándékos rongálás ugyan maradandó nyomokat hagy, de az előző állapotot mégis meg lehet közelíteni, illetve annak hatását létre lehet hozni. Az eddig elmondottakat annyiban összegezhetjük, hogy elsődlegesen a műtárgy egyedi sajátságai határozzák meg a kiegészítés módját és mértékét, de ennek kivitelezése a restaurátor alkotó szubjektumától függ. A műtárgyat teljes komplexitásában kell vizsgálni és kezelni is. 3. A forma helyreállításának szempontjai Nem hanyagolható el azonban az adott kor szelleme sem. A műtárgyak restaurálása többé-kevésbé mindig alkalmazkodott - és jelenleg is alkalmazkodik - az uralko-1-3. kép. Jakov Nedics: Próféták, vászon ikon (74x265 cm) a borjádi egykori szerb templom ikonosztázáról, 18. sz. Gerendély Ágnes, Szederkényi Nicolette és Kurovszky Zsófia restaurálták, 1993-94 dó ízléshez és stílushoz. A 20. század elejéig inkább a felújítás elve és a hibátlanság, tökéletesség érzékeltetése vezérelte a restaurálási munkákat: túlhangsúlyozták az esztétikai oldalt, ezáltal megváltoztatták a műtárgyak külsejét, és meghamisították történelmüket. 9
