Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 3. (Székelyudvarhely, 2003)
Ormos József: Fényképészeti technikák
Fényképészeti technikák Ormos József Mind a hazai, mind a külföldi gyakorlatban egyre inkább elfogadottá vált a fotográfia, mint önálló műtárgy. Külön intézmények foglalkoznak a fényképek gyűjtésével, archiválásával, kutatásával. Ezért fontos, hogy a különböző technikával készült, és így különböző bánásmódot igénylő képeket felismerjük. A tanulmány első része ezeknek az eljárásoknak a rövid ismertetésével foglalkozik. 1. Fotográfiai eljárások Daguerreotipia Egyike az első, gyakorlatban is használt eljárásoknak. 1839-ben L. M. J. Daguerre mutatta be. Az 1850- es évek közepéig használták. Hordozója ezüstözött rézlemez, melyet políroztak. A lemez szélén gyakran található ötvösjel. Ezüst-jodid gőzével érzékenyítették. Később ezüst-kloridot és ezüst-bromidot is alkalmaztak. Az így kezelt lemezt exponálták, majd melegített higany gőzével előhívták. Kötőanyaga nincs. Az elkészült lemez nagyon sérülékeny, a környezeti gázok oxidálják, ezért üveg- és kartonlap közé ragasztották, gyakran keretbe, díszes tokba tették. 1842-től gumiarábikummal rögzített porfestékkel színezték. (1. kép, lásd a képtáblát) Talbotipia, kalotípia 1841-ben W. H. F. Talbot szabadalmaztatta (ez lényegében a mai fényképészeti technika alapja). Az 1850-es évek végéig alkalmazták, az első és legelterjedtebb kezdeti negatív-pozitív eljárás volt. Negatívja jó minőségű levélpapír, melyet ezüst-nitrát oldatával ecseteltek, majd megszárították. Ezután kálium jodid oldatába merítették, mosták, azután megszárították. Az így előkészített anyagot ezüst-nitrát galluszsavas oldatába mártották és exponálták, majd galluszsavas ezüst-nitrátban előhívták, mosták, nátriumszulfát oldatában fixálták, majd ismét mosták és szárították. Az így készült negatívot másolókeretben sópapírra másolták, melyhez jó minőségű levélpapírt híg sóoldatban áztattak, szárították, majd egyik oldalát ezüst-nitrát oldattal kezelték. így kötőanyag nélküli napfény papír jött létre. Erre másolókeretben kontaktmásolással exponáltak. (2. kép, lásd a képtáblát) Cianotipia J. Herschel találmányaként 1842-től a 20. század század elejéig használták. Kék-fehér kópiát eredményező napfénypapír. Hordozója lehet papír, vagy textil. Kötőanyaga nincs. Készítésekor ferri-ammónium-citrát és vörösvérlúgsó oldatát kenték a hordozó felületére, majd száradása után másolókeretben exponálták. A kész kópiát vízben dolgozták ki. A képet utólag barnára, vörösre, feketére is változtathatták. (3. kép, lásd a képtáblát) Albumin papír L. D. Blanquert-Edward mutatta be 1850-ben. Különböző változatai az 1930-as évek végéig voltak használatban. Hordozója vékony, jó minőségű papír, melyet kötőanyagként, tojásfehérjéből készített kloridsós albuminnal vontak be. Az így elkészült anyagot ezüst-nitrát savanyított oldatán úsztatták. A cianotípiához hasonlóan másolták. A megvilágítást követően mosták, színezték, fixálták, ismét mosták, majd általában kartonra kasírozták. Felületét apró repedések boríthatják a levegő nedvesség tartalmának változása miatt. (4. kép, lásd a képtáblát) Aristopapír W. Abney fedezte fel 1882-ben. Zselatinos kötőanyagú napfénypapír, melyet bemutatása után néhány évvel már baritált változatban, gyárban készítettek. Hordozója vékony papír, amit gyakran kartonra kasíroztak. (5. kép, lásd a képtáblát) Celloidinpapír Először G. W. Simpson írta le 1865-ben, majd 1867- ben J. B. Obernetter tökéletesítése folytán gyárilag is előhívhatóvá vált. 1868-tól baritálva készült. Felülete kezdetben fényes volt, később matt változata is megje61
