Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 3. (Székelyudvarhely, 2003)
Kissné Bendefy Márta: 18. századi aranyozott bőr miseruha restaurálása
Sajnos azonban nem csak a néhai tulajdonosokat és a környezetet okolhatjuk a tárgyak romlásáért, legalább ennyi kárt okozhatnak a rosszul megválasztott restaurátori kezelések. Általában elmondható, hogy sem a festményrestaurálásban, sem a bőrrestaurálásban használt módszerek nem alkalmazhatóak automatikusan az aranyozott, festett bőrök esetén. A lakkréteget, még ha nagyon megsötétedett sem szabad leoldani a felületről, hisz ez a tárgy lényegét alkotja. A felületi szennyeződés eltávolításához is nagyon óvatosan kell kiválasztani a tisztítószert, nehogy megtámadja a lakkot, és a festéket. Ha a festékréteg rögzítésére viasz/gyanta keverékeket használnak, annak az egyenetlen behatolás miatt lemezes szétválás lehet az eredménye A bőrtárgyak kezelésénél gyakran alkalmazott zsírozás, likkerezés is veszélyes lehet. Ez az ezüstréteg leválását, a felületi lakkréteg ragadóssá válását és a zöld pigmentek viaszos szerves vegyületté alakulását okozhatja. A miseruha restaurálása A miseruha a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár gyűjteményébe tartozik. (3. kép, lásd képtábla) A 18. században készült, készítési helyét nem ismerjük. Restaurálására azért került sor, mert sok más gyönyörű darabbal együtt ezt is bemutatták a Brüsszelben rendezett Europalia kiállításon 1999-ben.8 A két részből szabott, un. hegedű formájú miseruha anyaga növényi cserzésű bőr. Az állatfajt nem lehetett pontosan meghatározni, minősége alapján inkább juhbőr, mint borjúbőr. Lenvászon bélése barnára fakult, az eredeti szín, aminek nyoma a visszahajtásnál védett részeken még látható volt, téglavörös lehetett. A bélés és a varrás eredeti, a miseruhát korábban nem javították. A bélést körben visszahajtva apró fércöltésekkel varrták a bőrhöz, az öltések a bőrön és a lenvásznon is áthatolnak. Az elejét és hátát külön-külön bélelték, majd összevarrták őket. A díszítés a már ismertetett technikával készült. Látszik, hogy a bőrt eredetileg is miseruhának készítették. Erre utal a minta elrendezése és a körbefutó szegély, ami része a díszítésnek. A középső sávban és a széleken ez esetben meghagyták az ezüst felületet. A virágos-indás díszítést lazúros festékkel vitték fel az ezüstfóliára, illetve az aranylakk tetejére, így átdereng alóla a fémes csillogás. Végül a teljes felületet poncolással díszítették, 8 különböző mintával. Míg a kárpitokat általában préseléssel díszítették, az egyházi viseleteket többnyire poncolták. A bőr elég gyenge minőségű volt sok vakmetszéssel és vékony területtel, ezeket több helyen még a készítéskor alátámasztották bőrdarabokkal. A tárgyat feltehetően sokat használták, és hosszú ideig nem megfelelő körülmények között tárolták. A legfeltűnőbb károsodás a jobb vállon volt. Ezen a területen a miseruha valószínűleg hosszabb időre átnedvesedett, majd kiszáradt, ennek következtében rendkívül meggyengült, eltorzult, szakadások és hiányok voltak rajta. (7. kép, lásd a képtáblát) Ezen kívül még jónéhány kisebb-nagyobb szakadás volt a tárgyon, elsősorban a hátrészen. A sok használat és a páratartalom-ingadozások miatt a bőr barkarétege a ráragasztott ezüstfóliával, az azt fedő aranyiakkal és festékréteggel együtt sűrűn felrepedezett, sok helyen igen meggyengült. Ezt a jelenséget fokozta, hogy a poncoló szerszámot gyakran túl erősen ütötték a bőrbe, ezzel már készítéskor átvágták az ezüstöt és a barkaréteget. (4-5. kép, lásd a képtáblát) A miseruha szélén, ahol a bélést rögzítették, a sűrű öltések szintén nagyon meggyengítették a bőrt. A varrások is sok helyen felfeslettek. A háta és eleje összevarrásnál a varrófonal már korábban elszakadhatott, ezért ezt a részt két gombostűvel rögzítette valaki. A tűk természetesen megrozsdásodtak. (10-11. kép, lásd a képtáblát) A bélés a bőr zsugorodása, deformációja miatt több helyen kitáskásodva túllógott a miseruha peremén. A tárgy egész felülete igen poros volt. A bőr nagymértékű károsodása miatt, a miseruha elejét és hátát szét kellett bontani és a bélést kifejteni, hogy hátoldalról meg lehessen erősíteni a szakadásokat. A lenvászon bélést nem-ionos mosószer (Prenol 10) 0,1 %-os oldatában kimostam, öblítettem, majd egy műanyag fóliára rajzolt szabásminta segítségével eredeti formájára kitűzve szárítottam meg. A textilen lévő kisebb hiányokat megfelelőre színezett lenvászonnal pótoltam. A bőr tisztítása előtt a felületen próbatisztítást végeztem különböző emulziókkal, tisztító keverékekkel, ezek mindegyike megsötétítette a rendkívül kopott bőrt. Mivel a szennyeződés nagyrészt a felületre lerakodott porból állt és a bőr érzékeny volt vízre, mindenfajta nedves eljárást elvetettem, és csak száraz, mechanikus tisztítást alkalmaztam. Hogy elkerüljem a felület sérüléseit, a tisztítást nagyító, illetve mikroszkóp alatt végeztem. A lazán kötődő szennyeződést puha ecsettel távolítottam el, majd ott, ahol a felület zártsága lehetővé tette, mikroszkóp alatt ként nem tartalmazó vinii radírceruzával tisztítottam a makacsabb foltokat. (6. kép, lásd a képtáblát) A kéntartalom az ezüstöt megfeketítette volna. Radírozás után a radírtörmeléket ismét puha ecsettel, majd laza szövésű textilen keresztül porszívózással távolítottam el. 55
