Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Kordé Zoltán: A középkori székelység és a határőrzés
TANULMÁNYOK A SZÉKELYSÉG KÖZÉPKORI ÉS FEJEDELEMSÉG KORI TÖRTÉNELMÉBŐL többféle is lehet: elképzelhető, hogy a helynév népnévi vagy személynévi eredetű, esetleg névátvitellel keletkezett, de más lehetőséget sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mivel a források gyér mivolta gyakran nem engedi meg, hogy részletes vizsgálat révén fényt derítsünk a helynév keletkezésének körülményeire és megbízható következtetéseket vonjunk le a helység lakosságának az összetételére, ezért e csoport tanúbizonysága igencsak bizonytalan, felhasználása nagy óvatosságot igényel.22 Sokkal egyértelműbb a helyzet az erdélyi székelyek esetében. Ha újabb pillantást vetünk a térképre, világosan látszik, hogy a Székelyföld külső határai megegyeznek az országhatárral, ami legalább egy kétszáz km-es szakaszt jelent. Egyértelmű, hogy nem cél nélkül, véletlenül telepítették ide a katonai szolgálatra kötelezett népességet: feladataik között szerepelt a határőrzés is. Másként látja ezt Kolumbán-Antal József. Véleménye szerint „Székelyföld székeinek földrajzi fekvése is ellentmond a székelyek határőri szerepének. Aranyosszék Erdély középső részén helyezkedik el, távol a határoktól, és kézdi székelyekkel telepítették. Ezek szerint a keleti országrész gyengítésével hoztak létre a határtól távol álló egységet. Marosszék és Udvarhelyszék sem mondható határ menti területnek. ”23 Amit az érvelésből elfogadhatunk, az annyi, hogy Aranyosszék betelepítése valóban Kézdiszék területéről történt, vagyis egy fordított irányú folyamatról van szó. Csakhogy erre már a 13. század második felében, jóval a székelyek ideköltözése után került sor. Erre nyilván a népesség növekedése, a terület szűkösebbé válása miatt került sor. Szó sincs tehát a határvédelem gyengítéséről, éppen hogy a népességfölösleg levezetése volt a cél. Ezt igazolja az is, hogy ilyen „területfoglalási” kísérletre — kisebb mértékben és váltakozó eredménnyel — a 14. században is sor került, amikor a székely települési terület körvonalai lényegében már megszilárdultak. Ami a földrajzi elhelyezkedést illeti, jól megfigyelhető, hogy a Székelyföld a belső részek irányából az országhatár felé tölcsérszerűen kiszélesedik, csakúgy, mint a régebbi határvármegyék az ország más területein. Vagyis minden jel arra utal, hogy a székelyek mind az Erdélyen kívüli területeken, mind erdőntúli hazájukban végeztek határőri tevékenységet, mégpedig nem elhanyagolható mértékben. Nem is lehetett ez másképp, hiszen ha meg akarnánk fosztani őket e kötelezettségüktől, akkor meglehetősen abszurd helyzet állna elő: adott egy alapvetően katonai szolgálatot ellátó népesség, amelyet a határok mellé telepít a királyi hatalom, de azok őrzését már nem követeli meg tőlük. Ebben az esetben arra kellene gondolnunk, hogy a központi hatalom megengedte magának azt a luxust, hogy az önmagát fenntartó és ingyenes katonai erőt jelentő székelység helyett egy attól független, külön határőrszervezetet építsen ki. Másik — nem kevésbé képtelen - magyarázat még az lehetne, hogy a királyság ezt a viszonylag hosszú határszakaszt őrizetlenül hagyta, és maguk a székelyek sem tartották fontosnak, hogy önmagukat és javaikat az ellenséges betörésekkel szemben megvédelmezzék. Mindeközben a népesség első számú vezetőjének, a székely ispánnak fontos feladata volt a Székelyföldön kívüli határvédelem megszervezése. A hivatásszerűen katonáskodó, a határok mentén elhelyezkedő, de magától a határőrzéstől mereven elzárkózó székelység víziója tehát elméleti síkon, és a források tükrében is tarthatatlannak bizonyul. 22. Az Erdélyen kívüli székely telepekre: Kordé 2009. térképmelléklet; Kristó 2002. 1. sz. térképmelléklet. A Székely alakú helynevek tára: Kristó — Makk - Szegfű 1973. 16-17., melléklettel együtt. 23. Kolumbán 2009. 77. 37
