Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Kordé Zoltán: A középkori székelység és a határőrzés
Kordé Zoltán A KÖZÉPKORI SZÉKELYSÉG ÉS A HATÁRŐRZÉS A kérdéskört a határőrszervezet szempontjából is meg kell vizsgálnunk. A székelyek határőri szerepének a megítélése nagy mértékben függ attól, hogy miként rekonstruáljuk a középkori határvédelem működését, milyen funkciókat tulajdonítunk neki, hogyan látjuk a honvédelem és a határőrzés kapcsolatát. Kolumbán-Antal József ebben a vonatkozásban úgy foglalt állást, hogy „Kisebb határmenti beütésekről nem maradtak fenn írásos emlékek, és nem is nagyon valószínű, hogy gyakoriak voltak, mert valamilyen ellenlépésnek maradt volna nyoma”. Néhány példa felsorolása után azt írja, hogy „Az ország védelme nem a határőrség feladata volt, a katonakötelesek a királyság minden részéből, a király hívására és irányítása alatt harcoltak az ellenséggel.”Majd pedig arra a - fentebb részben már idézett — következtetésre jut, hogy „a határöri rendszer nem tudott egy nagyobb létszámú néprészt foglalkoztatni, csak kisebb csoportok végezhettek határöri feladatokat, és ezek között lehettek székelyek is. Az országba betörő ellenséggel a királyság egész haderejét felhasználva védekezett”.2A Az így felvázolt kép azt sugallja, hogy nem igen voltak kisebb ellenséges betörések, a nagyobbakat pedig az országos haderő hárította el, így határvédelemre nem (vagy csak jelentéktelen mértékben) volt szükség. Kérdés, hogy a források alátámasztják-e mindezt. Ami a kisebb betöréseket illeti, tanulságos a tatárjárás krónikásának, Rogeriusnak a tudósítása. A Muhihoz felvonult magyar sereg hangulatát jellemezve arról ír, hogy a magyarok közül sokan azt hitték, „hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér... ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. Es néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal”.1=> Ilyen betörésekre a későbbiekben is gyakran sor került, a 14. században például a moldvai tatárok részéről. Küküllei János arról számol be krónikájában, hogy „a tatárok népe a magyar királyságra zúdulva ... többször is az erdélyi rész határvidékeit, valamint a székelyeket pusztította". Vagyis kisebb ellenséges beütésekkel az egész középkor folyamán számolni kellett; ezekkel — ellentétben azzal, amit Kolumbán József állít — nem a királyi haderő vette fel a harcot. Nem is tehette, mivel nem ez volt a feladata. Hetekbe tellett, mire a királyság minden részéből összegyülekeztek az emberek, ezalatt viszont, ahogy Rogerius is írja, az ellenség elhagyta az országot. A betörések elleni védekezés a gyepűrendszerrel kezdődött, melynek részét képezték a határőrök is. Az ő kötelességük volt a határvonal (és az azon túli terület) megfigyelése, a mesterséges akadályok elkészítése és karbantartása (gondoljunk csak Marino Sanudo Senior híradására), valamint veszély esetén a riasztás. Való igaz, hogy jellegéből kifolyólag a határőrség nem tartóztathatta fel önmagában a támadásokat. Senki sem gondolja, hogy tekintélyes nagyságú haderő állt volna örökös készenlétben az ország határai mentén a külső támadásokat elhárítandó. A kis létszámú határőrség csak arra volt alkalmas, hogy az ellenséget zaklassa, megzavarja, legfőképpen pedig arra, hogy minél hamarabb riassza a helyi katonai erők vezetőit, illetve a lakosságot. A helyi erők fellépése jelentette a védekezés második lépcsőfokát. Ez a környező vármegyék hadakozó népességét érintette, Székelyföld esetében pedig magukat a székelyeket, akiknek az állandó katonai készenlétét a már tárgyalt szabályzatok is előírták. A betörések elleni védekezés sajátos formáját jelentették az ellentámadások, amelyek egyszerre voltak megtorló és megelőző hadjáratok. Rogerius megemlíti, hogy a magyarok is hajtottak végre portyázó akciókat Kunország területére. 24. Kolumbán 2009. 72., 73., 77. 25. SRH. II. 570. (Magyar ford.: TE. 129.) 38
