Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Vekov Károly: A székelyek és a kora középkori Erdély
Vekov Károly A SZÉKELYEK ÉS A KORA KÖZÉPKORI ERDÉLY területek tovább terjeszkedtek kelet felé. A várispánsági központok kialakulása a sóbányák közelében egyértelműen jelzi a só és nyilván a sójövedelem, illetve a sóbányák jelentőségét, amelyeket katonailag is biztosítani kellett bármilyen ellenséggel szemben. Mivel a honfoglalók ismerték Erdély gazdagságát sóban, de akár nemesfémekben is (a forrásokból közismert a magyarok rajongása a drága kelmékért és ékszerekért!)24 szükségszerűen föl kell tennünk a kérdést: ugyan bizony miért hagyták volna oda Erdélyt és vonultak volna mind nyugatra, amikor létszükségleti cikk volt a számukra, pontosabban marháik számára a só? A Gyulafehérvár környéki sajátos jelleggel bíró bolgár telepek (Csombordikultúra) felszámolása közvetlenül a honfoglalás után, amint erre a régészeti leletek utalnak, szintén a sóbányák jelentőségére utalnak.25 A Bóna István által összegyűjtött régészeti adatok, amelyek száma az elmúlt negyedévszázad alatt tovább gyarapodhatott, egyértelműen tanúsítják a honfoglalók jelenlétét egész Erdélyben, beleértve a Keleti-Kárpátok szorosainak térségét is. Bóna ugyan maga is számol, talán Karácsonyi elméletének hatására26, a magyarok bizonyíthatatlan (!) kivonulásával Erdélyből a 10. században, a fenti érvek alapján ez mégis egyértelműen kizárható. A 10. századi leletek esetleges hiánya azért kezelendő fenntartással, mivel Karácsonyi maga is egy ilyen téves érvre, a régészeti kutatások elégtelenségéből következő adathiányra építette elméletét. Éppen a Kárpátok vonalának a katonai biztosítása jelzi, és erről számos régészeti lelet tanúskodik, hogy a honfoglalók igenis érezték, és turáni népként miért ne érezték volna, ennek stratégiai jelentőségét, tehát gondoskodtak annak megfigyeléséről és védelméről. (Itt most nem kívánunk kitérni az Erdély elfoglalásából következő hadászati, elsősorban védelmi vonatkozások részletezésére.) A fentiek ismeretében, amennyiben a székelyek határvédő szerepe kimutatható mind a nyugati határon (Zala, Vas, Győr, Moson), mind északon (Pozsony, Abaúj), mind pedig délen (Tolna, Baranya, Valkó), felvetődik a kérdés, hogy nem töltöttek-e ők be ugyanilyen szerepet a keleti végeken, azaz Erdélyben is, még azelőtt, hogy sor került volna székelyföldi végleges megtelepedésükre/betelepítésükre? A válasz egyértelműen igenlő kell legyen. Éppen a székelyek határvédő szerepe a Kárpát-medence más részein, ugyanakkor csatlakozott és katonai segédnépi jogállása27 szinte törvényszerűen támogatják azt az állítást, hogy a székelyek, már közvetlenül a honfoglalás után szerepet kellett vállaljanak a keleti országrész védelmében. És gondolunk itt nemcsak az Alföld keleti szélén található székely telepekre, amelyek Bihartól (ld. Mezőtelegd, Székelyhíd, a Váradi Regestrumban szereplő Székelyszáz), Arad és Temes megyén keresztül egészen Krassó megyéig húzódtak, s amelyek legjobb esetben is egy mélységben tagolt védelmi rendszerre utalnak, hanem a székelyek korai belső-erdélyi szerepvállalására is. A székelyek katonai segédnépi jogállása és ebből következő határvédő szerepe, de ide vonható az ebből következő elővéd/utóvéd szerep is, kellő érv lehetetett arra, hogy már a honfoglaláskor vagy röviddel azután őket bízzák meg a korabeli Erdély legfontosabb stratégiai térségének, a sóbányáknak a védelmével. Ez a térség nem volt más, mint Erdély délnyugati része. Itt volt az erdélyi Fehérvár és mellette a későbbi Maros-Portus, ahol „hajókra”, kora24. HKIF. 34., 38. 25. Ld. 20. jegyz. 26. Bóna 1989. 106., 109. 27. Kordé 2001. 17., 35. jegyz., 38. 16
