Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Vekov Károly: A székelyek és a kora középkori Erdély
TANULMÁNYOK A SZÉKELYSÉG KÖZÉPKORI ÉS FEJEDELEMSÉG KORI TÖRTÉNELMÉBŐL Ilyen védelmi szerepet tölthettek be a bihari Telegdről származó székelyek, akiktől Udvarhelyszék korai, „telegdi” megnevezése származik.8 Hasonlóképpen védelmi szerepet töltöttek be azok a korai délnyugat-erdélyi székely telepek, amelyek a 12. századig léteztek Szászsebes, Szászorbó, valamint a majdani Szászkézd vidékén, s amelyek lakói névadói lettek a későbbi Háromszéket alkotó Sepsi, Kézdi és Orbai székeknek9, miután átadták helyüket a II. Géza (1141-1161) által behívott szász telepeseknek.10 11 Kétségtelen, hogy ha nem is az összes, de a székelyekre vonatkozó legkorábbi elbeszélő forrásokból kiderül, hogy már e korai időszakban a székelyek egy része bizonyítottan katonai feladatokat láttott el.11 A szakirodalom egybehangzó véleménye szerint ugyanis az egykori Magyarország nyugati és északnyugati határának védelmét többek között az ott található székely és — tegyük hozzá — besenyő települések lakói látták el. Az a két, mondhatni legkorábbi forrás, amelyik a székelyek és a velük együtt harcoló besenyők katonai szerepéről szól, e két népcsoport tagjait könnyűlovas íjász feladatkörben szerepelteti közel a Magyar Királyság nyugati határához. Mind az 1116. évi olsavai, mind pedig az 1146. évi Lajta menti csata leírása a székelyek és besenyők katonai elővéd szerepét tükrözik. Ezeknek a katonai egységeknek az elővéd szerepe egyértelműen kiderül az 1116. évi csata leírásából. Ekkor ugyanis csak a székelyek és besenyők vonultak a cseh hadak ellen a határon túlra, míg a krónika a királlyal (II. István) kapcsolatban megjegyzi, hogy „övéi fegyver nélkül jöttek, akiknek pedig volt fegyverük, azok sem tudták a fegyvert felölteni, mert nem tudtak a király tervéről”.12 Miközben mindkét csata kapcsán a források a székely és besenyő íjászegységek megfutamodást színlelő szereplését azok „gyávaságával” és „gyengeségével” magyarázzák, a szakirodalom már régóta tisztázta, hogy valójában ez nem volt más, mint ezeknek az elővéd szerepet betöltő katonai egységeknek a turáni örökséget, harcmodort tükröző, megfutamodást színlelő szereplése. A későbbi évszázadoknak a székelyföldi székelyekre vonatkozó elbeszélő- és okleveles forrásai is hangsúlyosan a székelyek katonai szerepét emelik ki, egy viszonylag kései forrás (II. Ulászló 1499. július 13-i oklevele), amelyik velük kapcsolatban ugyanezt szintén megemlíti („a haza védelmére állandóan őrködni”), megvilágítja — visszamenőleg is — a székelyek katonai szerepének a lényegét.13 Ebből az oklevélből egyértelműen kiderül a székelyek csatlakozott katonai segédnépi jogállása, nevezetesen, hogy kötelességük volt az elővédben, illetve az utóvédben harcolni. Ez az oklevél, nyilván sok évszázados hagyományokat rögzítve, szóhasználatát tekintve is régebbi korszakra jellemző. Az úgynevezett „székely szabadság/jog/oknak” részletes bemutatása során az oklevél rögzíti, milyen arányban kellett a székelyföldi székek lakóinak hadba szállniuk annak függvényében, hogy ki vezette a hadjáratot, hogy a határokon belül vagy a határon túl került erre sor vagy, hogy - megfogalmazásában talán kései turáni emléket idézve — mely égtáj felé indították az illető hadjáratot. A székelyek feladatkörének elég aprólékos bemutatásából, az oklevélben foglaltak 15- század végi megfogalmazásából két információréteg is megkülönböztethető. Az egyik, szemléletében korai, amelyik 8. Szádeczky 1927. 23. 9. Kristó 2002. 97-98. 10. Bóna 1989. 159.; Wagner 1990. 28. 11. Kordé 2001. 35-40. 12. Kordé 2001. 42. 13. Kordé 2001. 55-58. 13