Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Vekov Károly: A székelyek és a kora középkori Erdély
Vekov Károly A SZÉKELYEK ÉS A KORA KÖZÉPKORI ERDÉLY égtájak szerint határozta meg a székelyek feladatait, míg a másik tartalmilag már tekintettel volt az ő székelyföldi megtelepedésükből következő veszélyeztetettséggel, azaz támadási irányokkal, amikor a fő veszélyt már nem a nyugatról jövő német, hanem a keleti vagy déli irányból jövő támadások jelentették. így az oklevélből kiderül, hogy abban az esetben, ha a király vezette a hadjáratot, a székelyek fejenként kellett hadba szálljanak, míg ha a király „helyettese” vezette a hadjáratot, csak a székelyek fele volt köteles részt venni a hadjáratban. Dél felé csak a székely lovasok és gyalogosok (!) fele vett részt, ha a király vezette a hadjáratot, míg ha a helyettese volt a fővezér, akkor csak a székelyek egyötöde. E szerint az oklevél szerint a 15. század végén a nyugati hadjáratok esetén csak minden tizedik, illetve huszadik székely volt köteles hadra kelni veszély esetén, amiként csak minden huszadik székely kellett harcba menjen, ha a király észak fele indított hadjáratot. Mindezeken túl ez az oklevél is hangsúlyozza a székely haderő elő-, illetve utóvéd szerepét, amely mindig is a csatlakozott- vagy a katonai segédnépek kötelezettsége volt. Tekintve, hogy erre a kötelezettségre 12. századi adatok utalnak, ezt a feladatot a székelyek már az Árpád-kor korai szakaszában kaphatták. Létezik-e összefüggés a honfoglalás és a székelyek ilyen jellegű szerepvállalása között? Ha a fenti kérdésre válaszolni kívánunk, akkor a honfoglalással kapcsolatban utalnunk kell a mai történettudománynak legalább két — véleményünk szerint — kulcsfontosságú megállapítására. Az egyik, hogy a honfoglalók három irányból érkeztek a Kárpát-medencébe. A magyar krónikák a honfoglalókat Erdélyen keresztül — a Keleti- Kárpátok szorosain és hágóin át - vezetik be a Kárpát-medencébe, míg Anonymusnál fennmaradt a Vereckei-szoros hagyománya is. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy egyes csoportok a Román Alföldön keresztül (a későbbi Havaselve) érkeztek. A másik fontos megállapítás, hogy a honfoglalást megelőzően az etelközi magyar szállásterületek ellen intézett váratlan besenyő támadás ellenére, egyáltalán nem beszélhetünk a magyarok fejvesztett, véletlenszerű meneküléséről, hanem egy tudatosan vállalt Kárpát-medencei bevonulásról. Ugyanis utalnunk kell arra, hogy már a honfoglalás előtt szövetségkötéseik folyományaként a magyar hadak többször eljutottak Nyugatra, pontosabban nyugatabbra, ahol mikor a morvák, mikor a frankok szövetségesei voltak.14 így vagy úgy a magyar hadak útja Etelközből valamiként a Kárpát-medencén, illetve Erdélyen keresztül vezetett. Anélkül, hogy külön is hivatkoznánk a kor népeinek földrajzi ismereteire, amelyeknek nem voltak híjával a lovasnomád népek, így a magyarok sem (ld. szövetségkötéseiket távolabbi népekkel akár déli, akár nyugati irányban) nyilvánvaló, hogy a honfoglalást megelőzően a magyarok többé-kevésbé már ismerték a Kárpát-medencei viszonyokat is. Ebből következően elég alaposan ismerhették Erdély földrajzi adottságait, beleértve demográfiai viszonyai mellett gazdagságát többek között sóban, de aranyban is. Tehát a kényszerű menekülés során nagyon is tisztában voltak Erdély természeti adottságaival, amelyekkel számot is vetettek. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy krónikáink a honfoglaló magyarokat Erdélyen keresztül vezetik be a Kárpát-medencébe. Nagyállattartó népességként a magyarságnak elengedhetetlenül szüksége volt a sóra. Levédiai, majd etelközi tartózkodásuk során őseink beszerezhették a sót a Krím-vidékéről, ahonnan különben hajón is szállították a sót különböző vidékekre (ld. Rubruk beszámolóid Bóna 2000. 13. 14
