Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
barnálló foltot látta. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, mintha csak az ura gyermeke lenne, és ők ketten lennének, ő meg csak egyedül. Egyenként fogta meg az állatokat és tette be a ketrecükbe, szerette a kis meleg testeket a kezei közt. Ilyenkor mintha egy kis mosoly mocorgott volna ajkain, de nem volt elég erős ahhoz, hogy megmozdítsa az arcizmokat. Hallotta férje vaskos, tompa lépteit közelíteni. Még bent, amint letérdelt tüzet gyújtani a kályha mellé valami frissességet érzet a szobában és kevés nyirkot térdei alatt. Megtapogatta a szőnyeget. - Kimosta - gondolta. Hátrapillantott a vastag sárpacákra, majd csizmájára. Resteilte butaságát és kiment az asszony után. Mikor odaért hebegett valamit, nem tudta, hogyan mondja ki, hogy sajnálja, csak a tarkóját dörzsölte. Aztán kinyögte:- Lett néhány folt a szőnyegen. - mondta, s közben kereste a tekintetét, de nem találta.- Tudom, majd kimosom reggel. - felelte belenyugodva az asszony háttal neki a földet nézve, aztán nem szóltak többet. A férj akart szólni valamit, de nem tudta mit mondhatna, inkább hallgatott. Megpróbált segíteni neki, de nem volt mit, csak téblábolt az asszony körül, minden egyes léptét zavarta, érzete, hogy nincs mit tennie, de nem akarta annyiban hagyni. Aztán felemelte az itatót, hogy kiöntse belőle azt a sötét förmedvényt, közben felesége a hátamögé lépett, hogy bezárja a ketrecet. Fordulás közben könyöke megakadt az asszony felkarján, a mocskos, jeges víz pedig a fejére ömlött. Kiegyenesedett. A férje hetek óta nem látta már az arcát. Levette kendőjét, haja vizesen rátapadt homlokára, szája bal szeglete enyhén remegett, halkan, de ziláltan kapkodta a levegőt, szeme sarkában kis könnytócsa gyűlt össze. Eltorzult arca a dühtől. Érezte, hogy nem bírja elfojtani. Nyögve belemart dermedt férje arcába, aztán a fémitató után nyúlt, megmarkolta és állón vágta vele. Hangosan szakított bele a csendbe a roppanó csont s fém sziluettje, térdre rogyott, kezével próbálta védeni felhasadt arcát, ömlött belőle a vér. A földről még visszaordított: Ezt érdemiem én, te szajha? Haltál volna együtt a fattyaddal! A gondolat belevésődött elméjébe, újra és újra hallotta belül: Te szajha, haltál volna együtt a fattyaddal. Mintha megszűnt 44
