Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)

amint nekifogok a ruhák ledobálásának egy könyvecskére buk­kanok. Eléggé viseltes már, sokat láthatott. Felnyitom a fedelét: „Anna naplója”- áll benne. Ez különös. Sose említette, hogy vezetett volna nap­lót. Vajon megharagudna, ha belenéznék egy pillanatra? Biztos, hogy nem, elvégre az anyukám, nincs mit titkolnia előlem. Elkezdem forgatni, többnyire rövid, semmitmondó bejegyzé­sek után találok egy egészen érdekfeszítőt. 1953. július 6. Kedves Naplóm! Azt hiszem ez lesz az utolsó irományom. Minden romba dőlt. Már nem tudom, hogy mit tegyek. Minden a feje tetejére állt itt­hon. Édesapám rám se bír nézni. Édesanyám ott szid, ahol ér. A testvéreim nem szólnak hozzám. Én meg minden napot a csűr mögé bújva, sírással végzek. Májusban Mariék csűrjében táncoltunk. Minden csodálatos volt. A cigányok húzták, mi meg csak nevettünk, nevettünk, ne­vettünk és táncoltunk. Forogtunk és úgy tettünk, mintha nem lenne holnap. Bandi Jóska különösen nézett engem. Furcsálltám is, néha hátra néztem, hogy nem-e egy mögöttem lévőt figyel, de engem és engem nézett, alig hittem a szememnek. Jóska, mindig olyan délceg volt, mindig tetszett, de soha, még csak nem is ál­modtam, róla, hogy figyelembe vesz valaha, és tessék, egy semmi kis táncmulatságon megakad Annuskán a szeme. Amikor felkért táncolni, úgy vezetett engem, mint még soha senki. Hogy tudja fogni a nőt! Mintha a felhők között vagy a Duna vizén jártuk vol­na! Ha elég egy negyed óra, hogy valaki szerelmes legyen, akkor az ujjam köré tekertem azt a tizenöt percet és beleszerettem. Pedig azelőtt, csak hírből tudtam a legényekről. Mekkorát tévedtem. Most legszívesebben felpofoznám az ak­kori énem és megráznám, hogy ébredjen fel, mert a 20. században elhunytak a mesék. Táncoltunk és közben minden szépet mondott nekem és én balga, mindent el is hittem neki. Amikor szürkülödött, kiaraszolt a csűrkertbe és kérte, hogy menjünk, sétáljunk egy kicsit. Mariék vén almafájához érve megcsókolt. Soha, senki sem csókolt meg még azelőtt. Nem hittem el, ami velem történt. Mintha a ko­vács tüzének lángjai vágtattak volna az ereimben, a szívem pedig úgy zakatolt, mint a héjjasfalvi vonat! Isten látja lelkemet, abban az órában, jobban szerettem Jóskát mindennél az ég alatt. Majd megfogta a szoknyám szegélyét. 18

Next

/
Thumbnails
Contents