Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)

Három hete fedezte fel édesanyám, hogy megestem. Édesapám úgy megvert, mint a lovat. A vénasszonyok azóta is sugdolóznak. Én pedig mindjárt meghalok szégyenemben és bánatomban. És amikor Jóskát és a cimboráit látom nevetni, a puszta kezemmel tudnám megölni.

Édesapám hozzá akar adni valami sérült veteránhoz a szomszéd faluban, a nővérem azt mondja, hogy ne tegyem magam tönkre azzal a boldogtalannal, hanem Rebi ángyóval hajtassam el a babát. Csak állok, és nem tudom, mit tegyek. Úgy kavarog bennem és körülöttem minden, mintha szét akarna esni és újra összeállni a világ. Nem tudom, mit tegyek. Gyűlölöm Jóskát. Gyűlölöm a falut. Gyűlölöm a butaságomat. Gyűlölöm a kérőmet, aki sokkalta idősebb nálamnál.

De a babát szeretem. A baba nem tehet semmiről. Nem tehet róla, hogy az anyja egy buta liba volt, az apja pedig egy gerinctelen gazember. Nem akarom elhajtatni és nem akarok férjhez menni. Nem. Nem. Nem. És NEM! Inkább elszököm, a következő holdtöltekor összeszedem a dolgaim és elmegyek a vonatállomásra a szomszéd faluba, onnan pedig valamelyik városba. Talán munkát kapok és szolgálhatok valahol, vagy egy gyárban dolgozhatok.

Édesanyámmal rózsákat ültettünk a tavasszal, két szál, egy piros és egy fehér, ami a leggyönyörűbb, azokat elviszem magammal.

1953. július 21.

A vonaton ülök, és nem tudom hová tartok, de végre elmegyek, és itt hagyom ezt a falut. Szabad vagyok. Semmim sincs. Csak a gyermekem. Ez épp elég.

Fogom a fehér és a piros rózsát. Páros számú virágszálakat a halottaknak adnak, és Annuska abban a minutumban meghalt, ahogy Jóska hozzáért. Annuska már nem él. Valakik pedig megszületnek a hamvaiból.

Csüngök az élet szálán,

Szívem egyetlen virágán,

Húsz szirma mind vörös,

Csak egy fehéren tejfölös.

Csak a fehér van odavarrva A vérző bibéhez,

Csak a fehér köt odaszabva A csalfa józan észhez.

19