Körösfői Zsolt et al.: Bronzkori népek és vízigótok Székelyudvarhely határában (Székelyudvarhely, 2010)

Délkelet-Erdély a vizigótok korában

(Kr.u. 3. század vége - 4. század vége)

Erdély a Kr.u. 3. században különféle történelmi hagyományokkal rendelkező terület volt, melynek nagy részét a korábbi dák királyság területén létrejött Dacia provincia foglalta el, viszont ennek keleti határvonala nem terjedt ki a Kárpátok külső hegykoszorújáig. A keleti limes a Tusnádi-szoros alsó részétől a Hargita és a Cörgényi-havasok nyugati oldalán húzódott és folytatódott északon a Szamos mentén, a Csíki- és Gyergyói-medence nem tartozott a provinciához. Annak ellenére, hogy a két hegyközi medence a Római Birodalom területén kívül maradt, korábbi dák népessége a régészet tanúsága szerint, a Kr.u. 2-3. századokban fokozatosan eltűnt, ugyanis a római védelem nem engedhette meg az ellenség közeli jelenlétét. A medencékből szórványosan előkerülő római leletanyag azonban a térség viszonylagos lakottságára utal, amely kereskedelmi kapcsolatban állt a provinciával.

Maga Dacia provincia a római birodalom egy előretolt hadállásának képét nyújtotta, amely mélyen benyúlt a szarmaták, szabad dákok és germánok által lakott területek testébe. A provincia belsejében dél-észak irányban elhelyezkedő Ulpia Traiana Sarmizegetusa-Apulum-Potaissa-Napoca-Porolissum városok mellett lévő castrumokban két légió és jelentős létszámú auxiliaris csapatok állomásoztak. A határvonalon őrtornyok, közelükben, a belső völgyekben katonai táborok álltak, köztük az összekötő limes úttal. Dacia provincia feladása után ezekre az erődítményekre a pusztulás várt.

A gotokat több megbízható korabeli forrás, mint Strabon, id. Plinius, Tacitus, Ptolemaios a Balti-tenger déli partján, a Visztula-torkolatának mocsaras alföldjén említi először, valamikor a Kr.u. 1. században. Hogy a gót törzsek őshazája Skandináviában lett volna, miszerint ezt a közel félévezreddel később, a Kr.u. 6. században élő Jordanes írta (felhasználva Ablavius és Cassiodorus mára elveszett, gotokról írt műveit is), régészetileg nem teljesen bizonyítható. A gótok Visztula alsó folyása mentére lokalizálható hazája régészetileg megegyezik egy helyi, késő vaskori Oksywie/Oxhöft-kultúra folytatójának, a Wielbark/Willenberg-kultúrának a szállásterületével (Lobowidze fázis, Kr.u. 1 -2. század). A késő császárkor végén, Kr.u. 200 körül (B2/C1a fázis) a Wielbark/Willenberg-kultúra nyugati részén több lelőhely is megszűnt, ezzel egy időben pedig újak jelennek meg a Visztula középső folyásától keletre. Ez a régészeti jelenség megegyezik a Jordanes által leírt „gót vándorlással". A gót törzsek délkelet irányú vándorlásuk során más keleti germánok, a források által „lugi"-akként emlegetett vandálok területére érnek (régészetileg a Przeworsk-kultúra szállásterülete), egy részüket elűzve (Sextus Cornelius Clemens helytartóságának idején a Kárpát-medencébe ekkor menekülnek a victovalok, asdingok), másokat beolvasztva. A folyamatos délre nyomulás során (Kr. u. 220-300 között, a Wielbark/Willenberg-kultúra Cecele fázisában, Cl b/C2 fázis) a gótok elérik Ukrajna erdős sztyeppéját, majd a Kr.u. 3. század végére megérkeznek a Fekete-tenger északi vidékére. Az újonnan érkező germán népcsoport útközben számos barbár törzset győzött le, majd keveredett a térségben élő szarmata-alán lakossággal, így nem véletlen, hogy a gótok által indított tengeri hadjáratokban vegyes etnikumú csapatok vettek részt.

9