Zepeczaner Jenő (szerk.): Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely, 2005)
A székelyudvarhelyi képtár története Nehéz eldönteni, hogy egy város mikor éri el azt a fejlettségi fokot, hogy képtárat teremtsen és azt fenn is tudja tartani. Erre semmilyen recept, törvény vagy szabály nem létezik. Ennek ellenére sejthető, hogy a szellemiek és az anyagiak szerencsés találkozása, egymást segítő és kiegészítő szimbiózisa szükséges ahhoz, hogy egy ilyen intézmény létrejöjjön, fennmaradjon és betöltse azt a szerepet amire hívatott. Székelyudvarhelyről megállapítható, hogy az idők során mindig is egy gazdaságilag szegény, gyengén fejlett kis mezőváros volt, - akárcsak a vonzáskörébe tartozó falvak, - ahol nem jöhetett létre egy tehetősebb, gazdagabb polgári réteg mint amilyen Nagyváradon, Temesváron, Szebenben, Aradon. Annak ellenére, hogy mindig iskolavárosnak tekintették (a XIX században volt aki Székely Athén-nek is titulálta), csak nagyon nehezen tudott kifejlődni az a háttér, amely egy magán, vagy közgyűjtemény létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges volt. Számottevő művészeti életről Székelyudvarhelyen, az 1950-es évektől kezdve beszélhetünk. Ebben az időszakban rajzanak ki azok a főiskolát végzett művészek, akik a az állam által kezdeményezett, az egész országot felölelő tehetségkutatás eredményeként, felvételt nyerhettek a főiskolákba. E kirajzás eredményeként, Székelyudvarhelyen megalakulhatott egy művésztelep. Ennek kemény magját dr. Rosier Károly (ügyvéd) akvarellista (1899-?), Maszelka János, Sepsi Lajos festők, Krafft László (Bárót 1930 március 18-Marosvásárhely, 1976. január 31.) grafikus, Metz István reklámgrafikus, Orbán Áron (Felsőboldogfalva 1927 augusztus 8- ?), Nagy György (Salyó-Szentandrás, 1929), Székely József (1929) szobrászok alkották. Az általuk indított ingyenes festő- és rajztanfolyamokon a kisgyerekektől a nyugdíjasokig bárki résztvehetett. Műtermük a későbbi Gábor Áron munkásklubb helyén, az unitárius templom épületéhez ragasztott teremben volt. Többek között mindezt az a pénzhiány is előidézhette amely akkor jellemző volt a városra. Ugyanis nem esett bele az iparosításra kiszemelt régiók egyikébe sem mint, amilyen például a Zsil-völgye volt. Itt ugyanis a nagy ipari beruházásoknak köszönhetően, a Zsil-völgyi művésztelep (az udvarhelyi művésztelephez hasonló körülmények között alakult) tagjai nem voltak híjján megrendeléseknek. Az udvarhelyi művésztelep egyéneire „bomlik” és mindenki külön utakon bontakoztatja ki művészetét. Ebben az időszakban egyetlen egy nagy, számottevő megrendelés volt a város részéről, egy szökőkút, melynek helyét a városközpontban jelölték ki. Az 1956-os esztendőben a városi Néptanács kezdeményezésére, (Kozsenyi András néptanácselnök) egy szökőkút elkészítésének pályázatát hirdették meg az udvarhelyi művészek számára. A pályázatot Orbán Áron szökőkút terve nyerte el, melyen négy olyan szimbolikus emberalak foglalt helyet melyek e vidék lakosságának fontosabb foglalkozásait volt hívatott jelképezni. Miután minden részletkérdést tisztáztak az a döntés született, hogy minden alakot más más udvarhelyi szobrász fog elkészíteni. így aztán a fejszefenőt (erdőkitermelő munkás) Orbán Áron, a vasöntőt (a szentkeresztbányai kohász) Verestóy Árpád, a bokályfestőt (köröndi fazekas) Székely József és a búzakévés asszonyt (mezőgazdasági munkás) Nagy György készítette el. A mintázás az unitárius templom mellett levő műteremben történt, ahol a gipsznegatívokat is öntötték. A szobrok műkőbe 34
