Zepeczaner Jenő (szerk.): Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely, 2005)

való kiöntése az akkor éppen épülőfélben levő Kultúrotthonban (ma koncert-, illetve kiállító teremnek használt helyiségében) történt. Az öntést Orbán József épületszobrászatot és épületornamentikát kivitelező csoportja végezte, majd innen a városközpontba való szállítás után kerültek mai helyükre. (A bögözi születésű Orbán József elismert épületszobrász szakember volt amit az olyan munkálatokon való részvétele is bizonyít mint a Peles kastély helyreállítási munkálatai vagy a bukaresti Múzeum építése)

Székely József így emlékszik vissza a szobrok kiöntésére: „Elég körülményes volt mert kettőbe kellett önteni, s ezért dőlt el pár évvel az egyik is és a másik is mert a két rész között a kötés meglazult. A szobrokért egy jelképes összeget kaptunk. 3000 lejt egy szoborét, mert egy-egy szobor akkor 15.000 lejt is ért volna. Ennyi pénz volt akkor. Ingyen is megcsináltuk volna...”

Egy másik jelentősebb műtárgy jelleggel bíró alkotás a Kultúrotthonban a színpad feletti dombormű, melynek figurái a népi életből vett jeleneteket elevenítenek meg. A domborművet Haáz Rezső egykori múzeumalapító és rajztanár tervezte és rajzolta meg. A rajzokat pedig a megfelelő méretűre felnagyítva - vonalhálós nagyítással - Orbán József mintázta meg és vitelezte ki.

Egy másik nagy horderejűnek ígérkező művészeti kezdeményezés szintén a Kultúrotthonhoz fűződik. Az volt a terv és az elképzelés, hogy az épület frontján az oszlopokon nyugvó timpanon háromszögét szobrokkal töltik ki. Erre a célra 30.000 lej volt szánva és ugyanúgy, mint a szökőkút esetében felkérték az udvarhelyi művészeket, hogy tervezzék meg, komponálják meg a timpanon díszítését. Verestóy Árpád tervét fogadták el. Ám ezt egyedül nem tudta kivitelezni és nem született megegyezés arról sem, hogy közösen az itteni szobrászok segítségével vitelezze ki a munkát, mert az említett összegből túl sokat követelt magának, szerzői díjként. A fennmaradt összegért pedig a szobrásztársak nem voltak halandók vállalni a munkát. Ezért maradt üresen mind a mai napig a Művelődési ház timpanonja.

Székelyudvarhelyen sajnálatos módon nem szerveződött, nem jött lére egy olyan művészeti csoportosulás, iskola, műhely melynek alapján stílusjegyeket, formákat, látásmódot,... egyáltalán a műtárgyak jellemzőit nevezhetnénk meg egyszerűen „az udvarhelyi iskola", „udvarhelyi műhely", vagy ehhez hasonló kifejezéssel. Hiányzott az a kohéziós erő ami egy ilyen művészi csoportosuláshoz feltétlenül szükséges. E művészcsoportból a későbbiekben Maszelka János festőművésznek lesz majd oroszlánrésze a Képtár megteremtésében, ő, mint a Művelődési Ház szakirányítója, a hatvanas és a hetvenes években számos kiállítást rendezett. A kiállító művészek pedig a szervezési költségek ellenértékeként egy, vagy két műalkotással „fizettek”. így az évek során, egy reprezentatív gyűjtemény jött létre, mely azon túl, hogy egyfajta metszetét adta az akkori romániai magyar képzőművészetnek, a későbbi képtár gerincét is képezték.

A Maszelka által így összegyűjtött művek, a Korunk szerkesztőségétől kapott anyag és a különböző képzőművészeti értékkel bíró adományok úgy mennyiségi mint minőségi szempontból egy képtár létrehozását tették feltétlenül szükségessé. A kiszemelt helyiség megszerzése és a különböző bürokratikus akadályok elhárítása, az akkori kompetens felettes szervek megnyerése ez ügy érdekében nem volt egy könnyű feladat, de végül csak sikerrel járt és 1978 október 7-én megnyithatta kapuit az udvarhelyi képtár a látogatók előtt.

A szó valódi értelmében vett képzőművészeti alkotások, csak 1950-ben kerültek a Múzeum tulajdonába melyeket a leltárkönyvbe a következő bejegyzést előz meg:

35