Zepeczaner Jenő (szerk.): Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely, 2005)
Látvány és valóság Udvarhelyszék falusi társadalmainak néprajzi öröksége Az egymást követő történelmi korszakok természetszerű változásokat hoznak bármely társadalom életszervezésében, anyagi és szellemi örökségében. A XX. századi székely falvak rohamos átalakulása, a korai viszonyokhoz képest a tulajdonképpeni másságot hangsúlyozzák. Szemléletmódbeli kérdés, hogy a változást értékvesztésként, az egykori „harmónia" megbomlásaként értelmezzük, vagy pedig elfogadjuk ezen településeknek a polgárosodás irányába tett erőfeszítéseit, hiszen a lakosok nem törekszenek másra, mint komfort és kedvezőbb életfeltételek biztosítására. Rövid múltba tekintéssel példázható, hogy a székely falvak is a közbirtokosságot követő állami gazdálkodással, majd újból a magántulajdonok visszaszolgáltatásával kellett szembesüljenek, mindenik alkalommal adaptációs képességeikről téve bizonyságot. A gazdasági feltételek a családszervezésben és az életteret körülvevő kulturális sajátosságokra egyaránt rányomták bélyegüket. A székely falvak hagyományainak megőrzésére irányuló törekvések nyilvánvalóan értékorientált próbálkozások, de a tradíciónalítás és a szegénység sokszor ugyanazon paraméterek szerveződése arra ösztönöz, hogy a települések fejlődését részesítsük előnybe. A régió korabeli állapotának skanzenszerű konzerválása súlyos megélhetési gondot jelentene, de mindaz, amit a múzeumok - legnagyobb erőfeszítéseik árán is - meg tudnak mutatni messzemenően kevésnek bizonyul. Az udvarhelyszéki települések anyagi kultúrájára reflektálva, néhány támpontot jeleznék, melyek a turistalátványosságon túlmenően az életmód mögöttes tartalmaira vonatkoznak. A tárgyi néprajz fogalomkörébe sorolható örökség a kézművesek és a tárgyak tulajdonosainak készségét, ízlését és társadalmi pozícióit példázza. A kiemeltebb jelentőségű, de akár a hétköznapi használatra szánt munkaeszközökön, a dekoráció egyaránt megtalálható volt. A puszta kifejezőkészség érvényesítési vágyán túlmenően, sokszor mágikus céllal is díszítették a közvetlen életterükben jelen levő dolgokat. A népi építészetben a funkcionalitás és az esztétikum mindig együtt voltak jelen. A lakóház elsődleges funkciója a család számára decens életkörülmények megteremtése, de ugyanakkor olyan miliő kialakítása, mely egyben a számbeli növekedést is problémamentessé teszi. Ezen túlmenően az ingatlan minőségi kivitelezése, az adott környezetben fellelhető státusbeli viszonyokat is érzékeltette. A szegényes paraszti portáknak volt egy jellegzetes díszítési rendszerük, melyek alkalmazása vagy éppen hiánya jelzésértékkel bírt. Az építkezésnek a díszítés elengedhetetlen része volt. A mestergerendába vésett feliratok, a tornác oszlopainak faragványai, a homlokzat díszítése és különböző építészeti technikák alkalmazásával kialakított dekoratív formák, a lakóház elsődleges funkcióján túlmenően a tulajdonos társadalmi státuszát jelképezték. Nem egy faluban a ház oromzatának díszítése, az illető közösségen belül szigorú normák által behatárolt informális jelzéseket hordozott. Sok esetben olyan hozzáférhetetlen helyeken is alkalmaztak ornamentikát, ahol nem képezhetett attrakciót a szemlélők számára. Hasonló építkezési gyakorlat egyik változatát képezik a Nyikó-menti díszített tetőcserepek is. A feliratos, évszámos, karcolással díszített alakos, illetve virágmintás tárgyak, egykor a tér-20
