Székely Nép, 2009 (44-45. évfolyam, 57-58. szám)

2009-03-01 / 57. szám

ment. Akkoriban az amerikai politikai élet ellene volt a bevándorlásnak. A kongresszus elfogadta az úgy nevezett McCarran Act-et, aminek értelmében nagyon kis hányadrész bevándorló jöhetett az Egyesült Államokba. Különben is a trianoni szerződés megszerkesztői számára az volt az elv, hogy Magyarország legyen olyan kicsi és olyan szegény, amilyen kicsi és szegény csak lehet. Ezt az egy célt el is érték, és a bevándorlási kvóta is kicsi lett. A két Világháború között is az óhazai élet tükrözte az amerikai magyarság életét. A Csonkaország elszegényedett és az amerikai magyarok élete is leszegényedett, különösen a harmincas években, amikor a gazdasági válság közepette igen sokan elveszítették munkájukat, házukat és városi segélyre szorultak. Az uralkodó politikai pártok minden erőlködésük és próbálkozásuk ellenére sem tudták a gazdasági helyzetet helyre állítani mindaddig, amig bele nem mentek a Második Világháborúba. Ez történt pontosan az Óhazában is.

A Második Világháború után egy újabb bevándorlási hullám következett. 1948 táján a győztesek eldöntötték, hogy a nyugat-európai menekült táborokat fel kell oszlatni és Észak-Amerika kapuit pedig a menekülteknek, akiket angolul “displaced person”-oknak, röviden D.P.nek hívtak, meg kell nyitani. Ezek többnyire értelmiségiek viták, hivatásos katonák, tisztek, mérnökök, tanárok, egyetemet, vagy akadémiákat végzett emberek és asszonyok , gyermekeikkel együtt, akik vagy nem mertek, vagy már nem tudtak a háború végén hazamenni. Az akkor már jól felépült és megszervezett magyar egyházakban és társadalmi egyletekben hamarosan megtalálták helyüket és a virágzó gazdasági helyzetben végzettségük révén jól elhelyezkedtek és sokan közülük neves amarikai vállalatoknál vezető pozíciókat tudtak betölteni. Magukkal hozták azt a társadalmi világnézetet és magyar nemzeti öntudatot, amiben nem olyan régen otthon is éltek és a lassan kiöregedöben lévő amerikai magyar bevádorló társadalmat felerősítették. Az egyházak is jól jártak, mert az addig hiányosan felkészült lelkészek helyére egy egészen új lelkészi gárda került. Az történt ugyanis, hogy a háború után ösztöndíjakat nyert teológusok, akik odahaza kivétel nélkül osztály elsők voltak, tanulmányaik végeztével nem tudtak hazamenni és itt ragadtak Amerikában. Többnyire ők vették át az egyházak vezetését, és azokat hamarosan felvirágoztatták, sőt új templomokat és

2. oldal

egyes helyeken katedrálisokat építettek. Az itteni munkájuk tükrözte azt a helytállást és tudást, ami őket odahaza is jellemezte.

A következő bevándorlási hullám az 56-os forradalom alatt és után indult be. Mintegy 260,000 magyar hagyta el a Csonkaországot, akik többnyire Eszak- Amerikában telepedtek le.Többnyire fiatal, jólképzett kézművesekből, egyetemi hallgatókból és professzoraikból, valamint nagyszámú egyetemet végzett értelmiségiekből állott ez a csoport. Maguk után jött aután még majdnem ilyen nagyszámú családtag, barát és hozzátartozó. A nemzet részére óriási érvágás volt, mert eljött a nép szine-java, amit a mai napig nem sikerült kipótolni. A Csonkaország vesztesége, Amerika nyeresége lett. Az itt kialakult egyházak és társadalmi csoportok támogatásával hamarosan itthon érezték magukat, és a kitűnő gazdasági körülmények között jó munkalehetőség várt rájuk. Magukkal hozták azt a nemzeti egység érzést és egymás iránti felelősséget, amit a forradalom idején megéltek. Ez a magatartás kétségtelenül meggazdagitotta és megerősítette az egyházakat és az akkor már kialakult társadalmi és kulturális egyesületeket. Amit az Óhaza adott nekik, azt itt bőségesen kamatoztatták.

A legutóbbi bevándorló csoport, akik a 70-es, 80-as és 90-es éveken szállingóztak Amerikába, kivéve azokat, akik a Felvidékről és Erdélyből jöttek, már nem volt olyan építő erejű az amerikai magyar társadalom számára. Kommunista uralom idején születtek és nevelkedtek. Az óhazai egyházi élet visszaszorítása és a kommunista iskolázás romboló hatása megérződött rajtuk. Legtöbbjük nem részesült vallásos nevelésben és nem járt templomba. A vallásos közösség hivó ereje ismeretlen volt számukra és ezért simmi nem kötötte őket a keresztyén egyházakhoz. Ide megérkezve a lelkészektől csak azt várták, hogy megszerezze számukra a hajtási engedélyt, hogy azután örökre eltűnjenek. Legfeljebb a bíróság előtt találkozott velük a lelkész, amikor fordítania kellett egy-egy tárgyaláson. A magyar irodalmat nem ismerték, vagy hiányosan ismerték. A magyar népzenéről és annak értékeiről fogalmuk sem volt. A határon túl élő magyarokról csak úgy beszéltek, mint magyaréi is beszélő románokról, szlovákokról, ukránokról és szerbekről. Nem csak egyszerű bevándorlók beszéltek igy, de még az onnan idejött teológusok és fital professzorok is, akik még akor sem voltak hajlandók magukat kijavítani, ha őket erre figyelmeztettük. Nem csoda, hogy ilyen

körülmények között a nemzeti öntudat és a nemezet iránti felelősség teljesen kipusztult belőlük. Csiha Kálmán püspök megállapítása szeint a csonkaországiak már nem nép, csupán lakók. A székelyek megatározása szerint, csonkák.

Az amerikai magyar emigráció meghatározott vetülete az óhazainak nem csupán az emberanyag minőségében és formájában, hanem az egyház struktúrájában is. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a nem magyarszármazású óhazai kardinális egy szót semmert emelni azért, hogy a Szlovákiában élő 400,000 magyar katolikusnak legalább egy magyar püspöke legyen. Nyilván a vatikáni szlovák származású Tomko kardinális, aki a püspöki kinevezésekért felelős, nem venné jó néven, ha valaki őt erre figyelmeztetné. Azon se lepődhetünk meg, hogy az óhazai kardinális azért sem emel szót, hogy a Moldovában élő, még mindig 60,000 kitevő csángók magyarul hallgathassák a misét. Ugyanez a helyzet Romániában is, ahol a kédivásárhelyen született Rab Jánosból loan Robu-vá vedlett janicsár érsek ellene van annak, hogy a csángók elmenjenek a csiksomlyói búcsúra, még akkor sem ha azok gyalog is hajlandók elzarándokolni a hegyeken keresztül a Somlyói oltárhoz csak azért, hogy magyar misét hallgathassanak. A nem magyarszármazású Jakubinyi érsekkel sem különb a helyzet. O is ellene van annak, hogy a csiksomlyói ősi zarándoklatnak magyar jellege is lehessen, noha 1556 óta kimondottan magyar keresztyén búcsú volt. A kolozsvári , Mátyás idejében épült Szent Mihály templom paját, Czirják Árpádot nyugdíjba kényszeríti, a marosvásárhelyi szeretett papot, Csató Bélát meneszti, hogy temlomaikban, ahol a magyar katolikusok évszázadok óta zsúfolt padokban dicsérték az Istent, románokkal tölthesse be. A Kolozsvári Romai Katolikus Teológiai Líceumot a szülők kívánsága ellenére bekényszeríti a Báthory István Elméleti Líceumba, Schuller Hajnal igazgatónőt pedig summásan felmenti.

Az óhazai egyházi hierarchia viselkedése ismétlődik itt Amerikában is. Az ir vagy ruszin származású püspökök előszeretettel helyezik át a magyar papokat nem magyar gyülekezetekbe, hogy aztán a megüresedett tempolomot, amit magyar bevándorlók keservesen megszerzett fillérjeikből építettek és egy századon át fenntartottak, eladhassák és azzal a törvényszéki birságaikat törlesszék. A papok még szemcsésnek mondhatják magukat, ha a püspök csak áthelyezi őket és nem kényszeríti a szó szoros értelmében